Haász Albert a sportoló

Haász Albert és a sport

Hogy miként, milyen indíttatással került a tizenegy éves Haász Albert 1954 nyarán a Császár Uszodába, a KISTEXT úszószakosztályának edzésére, - ma már kideríthetetlen. Úszni akkor már tudott (előző nyáron, édesapja csónak-kíséretében átúszta a Balatont. Igaz, hogy csak Szántód és Tihany között, de azért…), és tudásával az ifjú edző, Kolossa István, (aki az idők során komoly vezetőedzővé vált, olyannyira, hogy a moszkvai/?/ olimpián a magyar úszó csapat kapitánya volt) látszólag meg is volt elégedve. Azonnal munkába fogta; főként a helyes /és szép/ technika elsajátítására helyezve súlyt, de néhány hónap múlva már versenyen is indította. Úgy vélte, hogy leginkább a hát,- és mellette a gyorsúszásra kellene specializálódni. (Jól látta.)

Az első versenyén Albert nem úszott rosszul, a középmezőny első felében végzett mindkét úszásnemben. És nagy volt a meglepetése - amazoknak szintén - hogy a versenytársak között négy/!/ iskolatársát is felfedezte. Közülük három a vele páthuzamos osztályba járt, míg egyikük egy évvel fiatalabb volt. Valamennyien a LENFONÓ SC. színeiben indultak.

(Lehet, hogy a fiatalabb korosztályt meglepik ezek a soha nem hallott egyesületi nevek, de abban az időben minden középnagyságú, 1500-2000 embert foglalkoztató gyárnak, vállalatnak volt saját kisebb sportegyesülete, három-öt-tíz, - nem ritkán élvonalbeli - szakosztállyal, sportpályával. Hogy csak a textil szakmánál maradjunk: a már említett LENFONÓ és KISTEXT /Kispesti Textiles/ mellett volt KELTEX /Kelenföldi Textiles/, a GOLDBERGER /bajnoki bronz- érmes női kézilabda csapattal/, LŐRINCI FONÓ /főleg a labda sportokban jeleskedett/, a PAMUTTEXTIL MŰVEK /kultúrháza később Fővárosi Művelődési Házként funkcionált a Fehérvári út 47. alatt. Ma..?/ És volt, ugye a teljes textiles szakszervezetnek a központi egyesülete, a VÖRÖS LOBOGÓ/egykoron, majd a hatvanas évektől ismét MTK/).

Talán nem meglepő, hogy néhány héttel később Albert azt kérdezte edzőjétől, hogy nem tekintené-e árulásnak, ha a LENFONÓ-ba szeretne átmenni? Az edző teljes megértéséről biztosította, és ő maga intézte el, hogy tanítványa a Bartalis István vezette csapathoz kerüljön. (Bartalis a korábbi évtized egyik neves vízilabda játékosa volt. Még akkor is játszott - és vezéregyéniség volt, közel negyven évesen is - a másodosztályú Csepel Autó csapatában.)

Albert szívesen járt edzésre. Nem mintha különösebb elképzelése, határozott célja lett volna ezzel, - de jól érezte magát a többiek között. Pedig azért az edzések, - különösképpen télen, hajnali hat órai kezdéssel, a nyitott medence fölötti párában, hogy attól a túlpartot nem lehetett látni - nem mindig voltak éppen vonzóak. És ebben az életkorban az a három-három és fél kilométeres, résztávos, különféle segédeszközökkel és módszerrel nehezített penzum nem tekinthető a „vágyak netovábbjának”. De az edzés végén mindig volt egy rövid, levezető vízilabdás dobálgatás, és 5-10 perc ellazulás, egymás ugratása a meleg vízben.

Bár a kiszabott penzumot általában becsülettel teljesítette, de – ahogy utólag visszaemlékezik - eközben nem igazán akart megszakadni. Így, bár időeredményei folyamatosan javultak (még szép. Volt honnan.), versenyeredményei egyre romlottak. (Amíg ő két másodpercet javult, addig mások min. hármat.) Így a kezdeti „középmezőny első fele” pozíció fokozatosan a „hátsó fele”, majd még később a „utolsó negyed”-re változott.

Az’tán - anélkül, hogy egy lépést is tett volna az ügy érdekében - egyszer csak a VÖRÖS LOBOGÓ-ban találta magát. A LENFONÓ ugyanis beleolvadt a „nagy testvérbe”. Az edzések margitszigeti Sportuszodában folytatódtak. Ez kezdetben tetszett neki, mert az uszoda szebb volt, a vize is mintha selymesebb lett volna. Az egyesülés következtében kb. háromszor akkora szakosztály tagja lett. Velük is új edző kezdett foglalkozni. LENFONÓ-ban megszokott, családias légkör tovatűnt. Az iskolatársak is szép, lassan, elmaradtak. Így az addig sem túl acélos ambíciói még inkább megcsappantak.

Az 1956.-os őszi események a sport világát sem hagyták érintetlenül. Az edzések teljesen rendszertelenné váltak az év hátralévő részében. Ezt - hősünk esetében - még az is fokozta, hogy a téli szünetben mandula műtéten esett át. Mikor, úgy január közepe felé megjelent, a már ismét a rendes kerékvágásba visszazökkent csapatnál, az edző félrevonta, és érdeklődött, hogy milyen elképzelése, esetleges célja van az úszással kapcsolatban. Hamar kiderült, hogy - lényegében - semmilyen. Illetve, hogy szívesebben vízilabdázna.

Így került át azokhoz. Nem számított teljesen kezdőnek, hiszen – mint arról már szó volt - az úszóedzések után alkalom nyílt némi labdázásra, így a labdavezetésben, passzolgatásban már volt némi gyakorlata. De egy-kettőre rádöbbent, hogy ezen kívül van még sok más is. Leginkább küzdelem, birkózás az ellenfél védőjével/támadójával, - miközben gyakran akkor nyomják víz alá az embert, mikor éppen kifújta a levegőt! Szóval, rövid idő belül ebből elege lett, és végleg búcsút mondott a víz világának (már ami a versenyzést illeti).
Volt azonban még két legalább ilyen fontos momentum, melyek az előbbivel együtt 1957 nyarát hősünk életének nagyon fontos állomásává tették.
1. Befejezte az általános iskolát és ősztől már a Táncsics Mihály Gimnázium várta.
2. Végre sikerült „kiharcolnia”, hogy abbahagyhassa a mindig is nyűgnek tekintett zongoratanulást. (Ez utóbbiról bővebben: Haász Albert és a zene)

Ezen a nyáron sokat gondolkozott a „hogyan tovább?”-on. A 2. pont számottevő idő és energia felszabadulást jelentett, amit célszerűnek tűnt okosan felhasználni. Persze - mai ésszel gondolkodva - lehetett volna ezt aktív nyelvtanulásra is fordítani, de ahhoz sem akkor, sem később nem füllőtt különösebben a foga. Viszont a sport……

Ekkor kezdett benne kikristályosodni az a - később élete vezérmotívumává vált - elv: ha az ember csinál valamit, azt csinálja jól/vagy legalábbis állandóan törekedjen erre!/ Tehát úgy „sportolgatni”, ahogy azt eddig tette - nincs értelme. És, ha már komoly munkát fektet valamibe, jó lenne, ha ezzel - hiszen már kezdett nagyfiú lenni - fel tudná hívni magára a mások /na, persze főleg a másik nembeliek !/ figyelmét ! (Érdekes, hogy ez a valami talán inkább a zongorázás lehetne - hiszen ezt tényleg jól csinálta - fel sem merült lehetőségként. Örült, hogy abbahagyhatta. Jó lenne az egészet végképp elfeledni ! Gimnáziumi társainak sem dicsekedett soha ezen tudásával. Lásd mindezt: Haász Albert és a zene)

Az ötvenes években a sportnak, és azon belül elsősorban az élsportnak nagy társadalmi elismertsége volt. Magyarország az 1952.-es olimpián a negyedik helyen végzett a nemzetek pontversenyében /Szovjetunió, USA, NDK/, de a közvetlenül a forradalom után kezdődő melbournei olimpián sem végzett sokkal hátrább. Hogy a sportra „érdemes tenni” az is bizonyította, hogy amikor hősünk az első év közepe táján a gimnázium házi úszóbajnokságán valamennyi számot megnyerte - („nagy ügy” - mondta később - „hiszen én voltam az egyetlen, aki versenyszerűen úszott”.) - egy rövid időre az érdeklődés középpontjába került. A másik nemnél is !

Sokak - leginkább szülei - megrökönyödésére az iskola év kezdete a VÖRÖS LOBOGÓ Hungária kőrúti tornatermében találta - az ökölvívóknál. Másfél évvel ezelőtt ugyanis, amikor úszóként járt itt téli tornatermi edzésen, kérdezte meg tőle az edzésüket éppen befejező ökölvívó-tanoncok mestere, hogy lenne-e kedve közéjük állni? Megköszönte a meglepő ajánlatot, - de „ő már csak úszó marad”. Az’tán, ugye……..Szóval most jelentkezett.
Amíg csak forma gyakorlatokat kellett végezni, püfölni a homokzsákot meg a boksz-körtét, kesztyűzni az edzővel - nem volt semmi gond. De hamarosan szembe kellett állni a másik lurkóval, és ütni - néha bizony elég keményen - mert a ringben majd úgy kell, és az sem árt, ha úgy ütünk, hogy az ellenfél harcképtelenné váljon. Ezzel sehogyan sem tudott megbarátkozni. „Miért üssön - ráadásul, ahogy csak tudja - olyan valakit, akivel neki semmi baja nincs?” Hiába korholta az edző, hogy ilyen „maszatolással” semmire sem lehet jutni - valahogy nem tudott megkeményedni. Kb. három hónap után edzője közölte vele, hogy így kilátástalannak látja jövendőbeli ökölvívó pályafutását, mely véleménnyel nem lehetett nem egyetérteni.

Hogy miként került 1958 januárjában a BUDAI EGÉSZSÉGÜGY SC ping-pong szakosztályának az edzésére - már nem emlékszik. De ott volt, Bartha „Döme” barátjával együtt, (akivel immár kilencedik éve jártak egy osztályba, és akivel elég sokat játszottak nyaranta Haászék kertjében, télen Bartháék ebédlő asztalán). Az említett sportkörbe egészségügyi dolgozók jártak, akik vagy kiöregedtek már a magasabb osztályokból, vagy - elfoglaltságuk miatt - eleve csak hobbiként játszottak. A harmad /vagy negyed/osztályú csapatbajnokságban szerepeltek. Fiatal játékos mindössze kettő volt, és Haászék „leigazolását” az a nem titkolt szándék vezérelte, hogy a sportkör ifjúsági csapatot is indítson.

Az idősebbektől sok technikai fogást, trükköt el lehetett lesni, de gyakran ő maguk mutattak meg különféle játékelemeket a fiataloknak, ha játékukban valamilyen technikai hibát fedeztek fel. A Sportkórház tornatermében volt elegendő asztal, a légkör családias volt.

Az ideális állapotok általában nem tartanak sokáig. Néhány hónap után - ki tudja már, mi miatt? - változott a koncepció, és a négy fiatalt átirányították egy másik „céghez”, amelynek edzései Zuglóban, a Május l. úton voltak. Igaz, hogy itt csupa serdülő és ifjúsági korú játékos volt az edzésen, de abból volt elég. Így bizony az edzésidő felét általában mindenki azzal töltötte, hogy nézte azokat, akik éppen az asztaloknál voltak. Hát ez nem volt éppen lelkesítő a Sasadon lakó Haász és kelenföldi barátja számára. Az meg az’tán még úgy se, hogy az új, velük nagyjából egykorú, már két-három éve játszó társak mindegyike jobb volt náluk. Voltak, akik sokkal jobbak. Nem kellett tehát ahhoz különösebben éles ész, hogy felismerjék: aligha ők lesznek, akik Sidótól, Bercziktől és Faházitól átveszik majd a stafétabotot.
A nyári szünetben már nem is mentek többé.

Ekkor szólt neki szomszédja, barátja, Szira Peti - aki másfél év alatt az egyik legjobb serdülő kerékpárossá vált, és a környékbeli srácok mind nagyon büszkék voltak rá -, hogy jöjjön le a KELENFÖLDI ÉPÍTŐK edzésére. (Péterrel zsenge gyerek koruk óta többször bicikliztek, sokszor nem is rövid túrát. Valamelyest ismerte tehát hősünk kvalitásait.)

Haásznak volt egy nagyon szép túrabiciklije. A legnevesebb magyar kerékpár-készítő, a VELVÁRT Műhely gyártmánya. De bármennyire is szép volt - versenyzésre teljesen alkalmatlan. De arra azért megfelelő volt, hogy Karaki Zoli bácsi, az edző, fel tudja mérni: van-e a jelöltben némi fantázia.

A következő edzésen már hősünk is ott volt - egyesületi biciklivel. Kapott mindjárt kerékpáros cipőt is - egyelőre ennyi. Ezzel a géppel azért könnyebb volt tartani a tempót a vele egyívásúakkal, de az persze érthető, hogy akik mögött már min. hat-nyolc hónap tréning állt - jobban mentek. Mindenesetre az évzáró kispesti háztömbkörüli versenyen elindították a kezdők között, és ott, ügyes versenyzéssel, a második lett.

Az 1959.-es évadnyitó meglepetése volt, hogy az előző évi versenyeken igen eredményes KELENFÖLDI ÉPÍTŐK csapata nem állt rajthoz. Az’tán kiderült: versenyzői ott vannak, csak a BP.ÉPÍTŐK mezében.
(Utólag ez a fúzió logikus lépésnek tűnik, de azért mégis érdekes és elgondolkoztató, hogy Haász, egymás után háromszor, három különböző sportágban, úgy került másik egyesületbe, hogy a változás érdekében egy lépést sem tett; szinte utólag értesült mindenről. Trianon szindróma ?)
Amúgy a BP.ÉPÍTŐK - főként országúton - önmagában is elég erős csapatnak számított. A kelenföldiekkel megerősödve azonban egyértelműen a legjobb lett. Úgy nyerte az 1959.-évi egyesületi országúti pontversenyt, hogy több pontot gyűjtött, mint a második és harmadik helyezett együttvéve !)

A serdülő vaskerekesek mezőnyében ott volt hősünk is. De nemcsak az idénynyitón, hanem az év további versenyein is. (Csaknem minden hétvégén volt verseny - április elejétől, szeptember végéig.) Bár a szakértő szem láthatta, hogy a mezőny jobbik feléhez tartozik, ez azonban dobogós - vagy hozzá közeli - helyezésekben nemigen látszódott. Hiába volt a mezőny egyik legaktívabb tagja, egyedül /vagy másod-harmad magával/ nem tudott egyszer sem olyan szökés résztvevője lenni, amely végül „haza is ért”. Ha meg többen hajráztak - ott nem sok esélye volt. Így az egész idényt úgy hajtotta végig, hogy eredményei a 4.-25. helyek között szóródtak. (Általában 40-50 induló volt.)

Ezt a szürkeséget egyetlen eredmény színesítette csak némileg: Nyáron a Miskolci Munkás Testedző Egylet /MMTE/ - ötvenéves fennállását megünnepelendő - egész napos sportünnepélyt rendezett a diósgyőri sporttelepen. Salakpályás kerékpáros futamokat is rendeztek. (Ezek abban az időben elég gyakoriak voltak a különféle sportesemények /atlétika, labdarúgás/ keretében). A Bp. ÉPÍTŐK-t négy versenyző képviselte, akiket - bármennyire is hihetetlen - kerékpárjaikkal együtt egy kb. 15 személyes külön repülőgép vitte Miskolcra és vissza !!! ) Itt Haász, a vaskerekes ifjúságiak és serdülők összevont futamában a második lett.

(Ha már így elmerülünk a részletekben nem árt azt is elmagyarázni, hogy mi is az a vaskerekes kategória. Nos, a vaskerekes gépek abban különböztek az „igazi” versenygépektől, hogy míg azok kerekei vékony, alumínium abroncsúak voltak, melyen mindössze ujjnyi /!/ vékony gumi feszült, továbbá elöl dupla, hátul ötös fogaskeréken futhatott a lánc - attól függően, hogy a kerékpáros éppen melyik variációt tartja a legmegfelelőbbnek - addig a vaskerék a normál túra biciklikhez nagyban hasonlító kereket és gumit jelentett. Elől-hátul csak egy fogaskerék volt. Így - értelemszerűen - váltókra sem volt szükség. A váz, kormány, fékek, és nyereg vonatkozásában nem volt közöttük különbség.)

Az iméntiekből kikövetkeztethető, hogy egy vaskerekes gép nemcsak olcsóbb, de strapabíróbb is volt. És arra, hogy a kezdők, vagy a gyengébb kvalitású versenyzők egymással vetélkedjenek - tökéletesen megfelelt. (Hogy ez a „költségkímélő” kategória magyar specialitás volt-e, érdekes lenne kideríteni.) De voltak olyan kisebb, vidéki sportkörök, akik csak a vaskerekes kategóriában szerepeltek - nyilván nem azért, mintha nem találtak volna a versenykerekes osztályban szívesen induló versenyzőt.

Hősünket azonban nem keserítette el a viszonylagos sikertelenség.
Nagyon megszerette ugyanis a versenyzést, és azt a légkört, amely az egészet körülvette. Életében először csinált valamit - önszántából - igazán komolyan.

Következett az 1960. év. Először az ifjúságiak között. Továbbra is vaskerékkel. !!! Haász szinte szóhoz sem jutott a döbbenettől, mikor közölték vele, hogy a vas ifi-ben fog kezdeni. „Klubtársai közül többen, akik az előző évben vele egy mezőnyben szerepeltek - és nem mondhatnók, hogy jobban/!/- most versenykerekesek lettek, az ifi elitben indulhatnak, ő meg hagyja magát lesajnálni szar, vaskerekes csotrogánya miatt?” Hiába mondta a szakosztály-vezetés, hogy „mindkét fél számára hasznos lesz ez. Reá még ott van szüksége az egyletnek, és neki is jót fog tenni, ha nem mindig a vert mezőnnyel kell célba érnie” - csak nem tudta magát túltenni a sértődöttségén. Az is megfordult a fejébe, hogy abbahagyja, de barátja és biciklis-példaképe, Szira Peti higgadt érvelése végül is átlendítette a holtponton.

Hogy sportpszichológiai szempontból Haász „visszatartása” az alacsonyabb kategóriába helyes döntés volt-e, - nyilván vitatható. De az tény, hogy a szakosztály számítása bevált. Tekintettel arra, hogy nemcsak klubtársai közül többen, de a többi egyesület jobban szereplő serdülői közül is sokan szintén az elit osztályban kezdték az ifjúsági pályafutásukat, hősünk mellől eltűntek az igazán veszélyes riválisok. Igaz, hogy nálánál egy évvel idősebbekkel is meg kellett küzdeni - (az ifjúsági korosztály a 17-18 évesekből áll) - de ez már nem volt igazi akadály. A szezon „felvezető” versenyét, a kispesti háztömbkörüli versenyt mindjárt megnyerte. Az évadnyitó Osztapenkó Emlékversenyen, a hajrában szorult a harmadik helyre. Vass Laci /BVSC/ a Simon Emlékversenyen ismét megverte egy kerék szélességgel, majd az u.n. Pátyi Kőr-ben Haász visszavágott: Őt és másik nagy riválisát, Moll Karcsit/TIPOGRÁFIA/ is lerázva végre országúton is nyerni tudott. A Bakáts téren újabb háztömbkörüli versenyt nyer - nagy fölénnyel. A bécsi országúton a lesipuskás Vass ismét egy kerékkel gyorsabb nála, majd meghívásos salakpálya versenyen, az Előre-pályán az összevont ifi és serdülő vaskereket nyeri meg. Végül július végén, egy - nála ekkor már kisiklásnak tekinthető hetedik hely után a szakvezetés megdicséri addigi szerepléséért, és egy gyönyörű, új versenygépet ad alá.

Haász persze boldog volt, de ezen döntés - most viszont szakmai szempontból - legalább annyira helyteleníthető /ha az ?/, mint a tavaszi. A vaskerekes kategória országúti verseny-távja 30-40 kilométer volt. /Az ifiknél az utóbbi/. Átlagsebesség: 31-32 km/ó. A versenykerekes ifik 80-100 kilométeres távon versenyeztek, 35-37 km/ó átlaggal. (Igaz, sebességváltós, könnyebb gépekkel.) De idény közepén ekkora változás - mikor az itt versenyzőknek az idény eleje óta volt idejük ezt megszokni - túl sok volt. Az év végéig már nem is tudott említésre méltó eredményt elérni. Az esetek többségében sikerült - és amúgy ezzel meg is volt elégedve - az élmezőnnyel bejönnie. A verseny során szökési kísérletben alig-alig vett részt, de így is előfordult, hogy csak a mezőny hátsó fertályán végzett, vagy feladta. (Persze nemcsak a volt versenytársaival kellett megmérkőznie. Itt, az elit osztályban, főleg a tizennyolc évesek között, voltak olyanok, akiknek - hősünkkel ellentétben - nem két, hanem négy év versenyzés volt már a hátuk mögött. Többszörös ifjúsági bajnokok, csúcstartók. Olyanok, akiket már a felnőtt válogatott keretek összeállításánál is olykor figyelembe vettek.)

Harmadik verseny idénye, az 1961. év, elég rázósnak ígérkezett. Most már illet volna az elit ifi mezőnyben is valamit produkálnia. Növelve a leterheltséget, a szakosztály - néhány kor-és kategória társával együtt – a Millenáris pályán is csatasorba állította. (Itt kezdő versenyző nem indult. Ez veszélyesebb terep annál. Itt már szükség volt nagyfokú technikai tudásra és a tömött mezőnyben való verseny-rutinra.) Ez persze nem mehetett az országúti edzés/versenyzés rovására. Így a heti program a következőképpen alakult:
hétfő délután: országúti edzés; kedd délután: pálya edzés;
szerda délután: országúti edzés; csütörtök délután: pálya edzés;
péntek délután: országúti edzés; szombat délután/este: pálya verseny;
vasárnap délelőtt: országúti verseny; vasárnap délután/este: pálya verseny.

Mind eközben Haász tagja volt /inkább csak csereként/ iskolájának, a Táncsics Gimnázium kosárlabda válogatottjának, és így rendszeresen szerepelt a középiskolás bajnokságban is.

(Erről a mellékvágányról: második év elején - 1958 őszén – osztálytársa, Borhidi - aki ekkor már egy éve kosárlabdázott valamelyik egyesületben /MAFC ?/- azzal az ötlettel lepte meg szigorú, és minden labda játékot undorral lenéző tornatanárukat, /aki szemében csak két sportág létezett: atlétika és torna/, hogy hetente kétszer, tanítás előtt, kosárlabda-szakkört szeretne vezetni az ahhoz kedvet érző társainak. Szíjj Zoltán nem kifogásolta a dolgot. Így kezdtek kosárlabdázni. Harmadikban már neveztek a budapesti középiskolás bajnokságra, és csoportjukban - tíz résztvevő közül - a negyedikek lettek. Negyedikben - tehát az 1960./61.-es tanévben - csoport harmadikként végzett a Táncsics. (Csak a győztesek jutottak a budapesti középdöntőbe.)

Ebben az évben a Petőfi Gimnázium csapata nemcsak a középdöntöbe, de még a legjobb négy közé is bekerült, mely ezek után az országos elődöntő résztvevője is lett a Piarista, az Eötvös- és még egy vidéki /?/ gimnázium társaságában. Ezért is keltett városszerte feltűnést, hogy a húsvéti szünetben, négy budai gimnázium /Toldi, Rákóczy,Petőfi, Táncsics/ részvételével megrendezett tornát a Táncsics nyerte, egy ponttal/!/ legyőzve a döntőben a Petőfit !!! (Megjegyzendő: a mérkőzés után - de a későbbiekben is mindig, ha szóba került ez a siker - a győztesek nem felejtették megemlíteni, hogy a petőfisek szinte végig könnyelműen, nagyképűen játszottak - és az utolsó pillanatokban még pechjük is volt.)

Ma már Haász nem emlékszik, hogy miként tudott az utolsó félévben ezeken a meccseken részt venni. Mert szinte biztos, hogy ekkor is játszott! Feltehetően ezek szombat délelőtt lehettek.)

Na, és az érettségi - meg utána az egyetemi felvételi!! Mindenképpen „jelesen” szeretett volna érettségizni, mivel ez döntő lehetett a továbbtanulás szempontjából. Ez a célkitűzés azért is dicséretes volt - mivel jeles rendű utoljára az általánosban volt. (Igaz, ott szinte mindig.) Gimnáziumban az év végi bizonyítványok 3,8 és 4,3 között szóródtak. De az érettségi az egy - amúgy igazságtalanul - becsúszott négyes kivételével, csupa ötösre sikerült. (Hozzá tartozik, hogy az utolsó két hétben, nemhogy biciklire nem ült, de még a lakásból sem tette ki a lábát.) Az egyetemre azonban nem vették fel.

Aligha csodálható tehát, hogy nem a nevétől volt hangos a kerékpár versenyek környéke. Bár érettségi után már tényleg komolyan és intenzíven edzett - ez az igazán eredményes szerepléshez az év hátralévő idejében már nem volt elegendő. Szerette a pályaedzéseket, a versenyeket már kevésbé. Azt mondta: „ezeken csak két dologra tud koncentrálni: hogy kapjon elég levegőt, és ne keveredjen bukásba!” Azokban a versenyszámokban, melyben rendszeresen indították /pontverseny, selejtezőverseny/ a rajttól a célig nagyon nagy volt az iram, ami időről-időre átmenetileg még fokozódott is. Még véletlenül sem sikerült ezekben soha valamilyen előkelőbb helyen végezni.

Nem így a rókaversenyben! Ez az ötkörös versenyszám úgy néz ki, hogy a rajt előtt az indulók közül kisorsolnak valakit - ő lesz a „róka”. Kap egy félkör előnyt, az’tán hajrá ! A győztes az lesz, aki elsőként ér célba. Nyilván a laikus azt gondolná: „nosza, mindenki utána, ahogy bír.” Nem úgy a …! „Mit nyerek, ha teljes erőbedobással - uszályomban a többiekkel - utolérem a delikvenst? És az utolsó száz méteren mindenki lehajráz? Törjék csak magukat mások!” Így az esetek többségében minden üldöző bekalkulálja, hogy majd a második helyért fog hajrázni, és ennek megszerzésére törekszik. Közben pedig a „róka” egyszerű helyzetben van: neki „csak” mennie kell, „ahogy a csövön kifér”. Az’tán, vagy hazaér, vagy nem. (Az esetek többségében inkább „igen”, mint „nem”.) Hősünk lett a róka - és hazaért.

De, ha már egy ilyen szerencsés győzelemről beszámolunk, úgy korrekt, ha egy másik, figyelemre méltó teljesítmény is terítékre kerül: Egy héttel érettségije után, indult az Országos Ifjúsági Pálya Bajnokságon. A 25 km.-es pontversenyben, két ponttal /na, csak nem? / a negyven induló közül a tizenötödik helyen, míg az 1000 méteres, állórajtos időfutamban a 28. helyen végzett. Ez utóbbihoz hasonló helyezés bőven akadt versenykerekes pályafutásában, és ez egyébként sem egy büszkélkedésre okot adó eredmény. Különlegessége abban rejlik, hogy - éppen huszonnyolcan indultak.

Országúton egész évben - semmi. Ha csak az nem, hogy szinte mindig sikerült a főmezőnnyel együtt bejönni. Az év két utolsó versenye, a Budapesti- és az Országos Hegyi Bajnokság némi színt vitt az egész évi szürkeségbe: a budapestin /az Újlaki templom és a Hármashatárhegy Étterem között/ egyéniben a tizedik, a BP. ÉPÍTŐK tagjaként csapatban a harmadik. Az országoson/a Déli Pályaudvar és a Normafa között/ egyéniben a kilencedik, míg csapatban - az újpesti Bakossal kettesben, mint BP. III. - szintén harmadik lett. Na, azért ez már valami.

1962 az első év a felnőttek között, III. osztályban. (Minden ifiből kiöregedett versenyző itt kezdett, hacsak nem volt már olyan kimagasló eredménye, hogy annak alapján ezt az osztályt átugorhatta. Ezen kívül itt mentek azok a már több éve versenyzők, akik nem tudtak innen feljebb kerülni.) Szóval a dolog nem ígérkezett könnyűnek. Ennek dacára a vártnál jobban sikerült . Az idénykezdettől július végéig 4.,6., 6., 7., 4., „futottak még”, feladás, 5., „futottak még”, 5., 5., 5., feladás, „futottak még” , 4., 1. helyen végzett. Különösen az utolsó verseny érdemel figyelmet, mert ez volt az egyetlen, versenykerekes győzelme, amit ráadásul - tömeghajrában /!/ ért el a bajai országúton, 120 km.-es távon. Ezzel össze is gyűlt az a pontszám, amely elegendő volt a II. osztályú minősítéshez. Következő héten már azok között indult. (Itt említenénk, hogy az év elején közölte a vezetéssel, hogy ebben az évben már nem kíván pályán versenyezni. Az előző évi tapasztalatok alapján úgy érzi, nem neki való. Nem próbálták az ellenkezőjéről meggyőzni.)

A helyzet megint hasonló volt, mint amikor két évvel ezelőtt az idény közepén váltott vaskerékről, versenykerékre. Most a némileg megnövekedett táv /110-120 km. helyett 140-160 km./ nem jelentett komolyabb gondot. De az már igen, hogy itt nem ritkán az ország legjobbjaival, régebbi és regnáló bajnokokkal, országos csúcstartókkal, a Békeversenyt többször megjárt válogatottakkal kellett vetélkedni, és a versenyek átlagsebessége - az ifiben és a harmadosztályban megszokott 35-37 km/ó. helyett – gyakran 40km/ó. De néha még afölött.

(Néhány mondat a Békeversenyről. Ez abban az időben - és később is még vagy két évtizedig - a TOUR de FRANCE után Európa legrangosabb körversenye volt. Mivel a szocialista államokban - hivatalosan - nem voltak profi sportolók /legfeljebb „sportreferensek”, vagy egyéb hangzatos címmel bíró „dolgozók”, akik szabadidejükben űzték kedvenc sportjukat/, így a profi körversenyeken nem indulhattak - de egyébként sem eresztették volna őket akkor még ki Nyugatra. Így ezen államok legjobbjai a Békeversenyen mérték össze tudásukat. Márpedig az akkori szovjet és keletnémet versenyzők tudása közel volt a legjobb nyugati profikéhoz, de a csehszlovák és lengyel válogatott is igen erős volt. A magyarok a 20-22 csapatot felvonultató (holland, dán, belga, stb. amatőr válogatottak is rajthoz álltak, de általában csak a hátsó régiókban végeztek) mezőnyben jobbára a 4.-9. helyen végeztek, egyéni összetettben pedig többször voltak a legjobb tízben. Ami viszont ezen versenyzőkkel való itthoni vetélkedést illeti: ha nem volt elegendő nevező - azaz min. 50 fő - az I. vagy a II. osztályú futamra, akkor együtt indították őket. Ez egynapos versenyekkor úgy fele-fele arányban történt meg; két /vagy több/ naposoknál, bajnoki futamoknál pedig mindig közös mezőny volt.)

Gondolom, nem lepődik meg senki, hogy megint a „futottak még” eredmények következtek, és ez így is maradt már az év hátralévő részében. A szeptemberben, Budapest hegyi bajnokságán /Újlaki templom - Hármas-határhegy Étterem/ a huszonötödik lett. A nyolcvanegy indulót figyelembe véve, elsőéves felnőttként, ez egyáltalán nem rossz eredmény. Csalódást inkább azzal okozott, hogy időeredménye gyengébb volt, mint előző évben, az ifjúsági bajnokságon - amellyel idén huszadik lett volna. Mivel pedig az országos bajnokságot ebben az évben Pécsen, a Mecsekben rendezték, s oda a fővárosból csak az első húsz /!/kvalifikálta magát .....
Így számára ez a versenyidény befejeződött.

1963. Második idénye a felnőttek között. Ha külön indították a II. osztályt - általában az élmezőnnyel jött. Ha sikeres szökés volt - abban is jobbára ott volt. De dobogóra egyszer sem sikerült kerülnie. Érdekes módon, mégis jobban szerette, ha az I. osztállyal együtt versenyeztek. Nem, mintha így több sikerélménye lett volna, de sokkal izgalmasabbak voltak ezek valahogy. Eredményei itt igen változatosak: sikeres szökésben soha nem volt /pardon, egyszer - de erről később/, de a főmezőnnyel általában érkezett. Viszont az is előfordult, hogy - reménytelenül leszakadva a hátsó régiókban - feladta a versenyt.

A legrangosabb hazai versenyek - természetesen a bajnokságokon kívül - a Mecsek Kupa, valamint a kétnaposak voltak. Közülük Haász a Budapest-Pécs-Budapest versenyen indult először . /Rajta kívül még hetvenhatan./ A verseny előtt az idősebbek figyelmeztették az első alkalommal indulókat: a mecseknádasdi emelkedőre koncentráljanak ! (Ha még akkor az élmezőnybe tudnak lenni.!) Ha ott nem szakadnak le - onnan már nem is nagyon fognak. Hősünk ennek megfelelően versenyzett: semmilyen szökési kísérletben nem vett részt /”úgysem tudnék hazaérni”/, de azok üldözésében sem volt aktív /”menjen az, akinek fontosabb!”/. Meghúzódott a mezőnyben, és tartalékolt a „rettegett” emelkedőre. Úgy ügyeskedett, hogy annak kezdetekor a legelső sorban legyen, mert így, ha egyre inkább vissza is fog esni, a tetőn még a mezőny végét elcsípheti.

Az emelkedő legelején még ő vezetett, /”amíg a saját tempómban élen tudok lenni, addig biztosan nem szakadok le.”/, de az’tán a legjobbak megindultak. Hősünk olyannyira sikeresen küzdött a leszakadás ellen, hogy mikor a tetőre értek - még mindig a legelsők között volt. Mögöttük a többiek kisebb-nagyobb csoportokban jöttek, egymástól 40-50 méteres távolságban, míg nekik, kilencüknek, talán 100 méter is volt az előnyük. Szökevény társai a pécsi célig nyomták teljes erőből, és előnyüket odáig sikerült kb. 300 méterre növelniük. Haász nem vezetett a többieknek egy centit sem. Örült, hogy képes volt egyáltalán mögöttük maradni ! Az utolsó métereken meg sem próbált a csoport végéről előbbre kerülni. (Ilyenkor íratlan szabály, hogy, aki a szökés sikeréért nem tett semmit - márpedig ő az’tán tényleg nem tett - az a végén se „villogjon!”Hagyja a siker kovácsát/kovácsait érvényesülni ! Ha valaki nem így tesz, és a végén lehajrázza azt, akinek a az akció eredményessége köszönhető - arra hosszú ideig igencsak ferde szemmel néz mindenki.) Így - a győztessel azonos idővel - kilencedik lett.

Másnap visszaindult a mezőny. Bár volt néhány - nem túl acélos - szökési kísérlet, de végül a többség - hősünkkel együtt - egyszerre érkezett a csepeli célba. Így az előző napi élcsoport tagjai - akik akkor időelőnyt szereztek - végeztek az első kilenc helyen. Ezen a versenyen ő lett az ÉPÍTŐK legjobbja/!/

Ez komoly eredmény volt. Főleg, hogy az addigi produktum erre a legkevésbé sem utalt. De az igazi meglepetést Gömöri Laci, az intéző okozta másnap, amikor közölte, hogy ez az eredmény I. osztályú minősítés jelent.

(Az alacsonyabb osztályból feljebb lépni precízen meghatározott feltételek teljesítésével lehetett. De többféle variációi is létezett. Közülük az egyik:„aki nemzetközi versenyen 1.-10. helyen végez”. Persze a követelmény rendszert mindenki fejből tudta, akinek valaha is megfordult a fejében a magasabb minősítés.)

A klubtársak közül senki nem értette, hogy miért. Szinte mindenkit meglepett a magyarázat: ez ugyanis nemzetközi verseny volt ! Indult ugyanis egy lengyel és egy csehszlovák /?/ egyesületi csapat négy-négy fővel /észre sem vette őket senki/, és így a dolog teljesen egyértelmű. (Az valószínű, hogy a minősítési követelmények összeállítói ennél sokkal komolyabb nemzetközi jellegre gondoltak, de a szabálykönyvből ez nem derült ki.) Így hősünk a következő versenyen már, mint a legfelső osztály teljes jogú tagja indulhatott.

Következett az 50 km.-es egyenkénti indítású bajnokság. Hetven induló között a 42. hely. (66.-ként rajtolt, és a táv második felére más erős ellenszél támadt.) Majd augusztusban ismét két, kétnapos verseny.

Előbb a Budapest-Sopron-Budapest. Pontosan délben/!/, harminc fok feletti időben rajtolt a nyolcvanöt versenyző. Az aszfalt- és helyenként a bazaltkockás útról csak úgy dőlt a forróság. Győrig nem volt különösebb akció, utána azonban az erősebbek a „tettek mezejére léptek”. A mezőny hamar darabokra szakadt. Az élen lévők küzdöttek a minél jobb helyezésért, a leszakadtak nagy része - a túlélésért. Jó néhányan az útközben található artézi kutaknál /akkoriban még sok ilyen volt/ próbálták magukat frissíteni, mérsékelt sikerrel. Kb. tízen már ekkor feladták a versenyt, de a másnapi rajtnál az előző napon még célba érők közül is hiányzott vagy tíz fő. (Mondani sem kell, Haász azok között is szerepelt, akiket inkább csak kitartásukért lehet dícsérni - meg a félóra hátrány ellenére elért 36. helyért. Másnap vissza. Még szerencse, hogy a rajt most délelőtt tíz órakor volt. Az időjárás, lásd: előző nap. Ezenkívül közepes erősségű meleg oldal-ellenszél. Már Sopron határában megkezdődtek az akciók. Az előző naphoz képest jócskán megfogyatkozott mezőny fokozatosan 5-10-15 fős csoportokra szakadozott. Hősünk Kapuvárig még elfogadhatóan tartotta magát, úgy középtájon, de később kis csoportjuk tovább fogyott. Végül - nagyjából Győr határában - már csak hárman maradtak. Előttük-mögöttük: senki. Győrön még keresztül mentek, az’tán ők is felszálltak a záró kocsiba. (Voltak rajta ekkor már jó páran. A záró kocsi szedte ugyanis össze a verseny során „elhullottakat”.)

Következő héten egy szokványos országúti verseny, 165 km.-en, holtversenyben 8.-44. Majd Budapest-Eger-Budapest. Hogy a dolog közben érdekesebb legyen, Gyöngyös után fel a Kékestetőre, majd le Gyöngyösre. Végül 152 km. után Eger. De másnap visszafelé sem jöttek nyílegyenesen! Kerültek egyet Pétervására, Kisterenye felé, így végül a táv 180 km lett. Na, persze annak, aki végigment. Haász az első nap még jól tartotta magát. Kékestetőn mindössze három perc volt a hátránya a vezetőktől. A hegyről lefelé azonban hátránya tovább nőtt. Utolérték, sőt többen el is hagyták olyanok, akik még a tetőn másfél-két perccel voltak mögötte.

(Bár - kívülálló szemmel - vakmerő száguldozónak tűnhetett, ez azonban a versenyzők között csak óvatos ereszkedésnek számított. Ezért nem indították a Mecsek Kupán sem, mert itt nemcsak „hegyi-menőnek”, de „lejtő-menőnek” is kellett annak lennie, aki eredményesen akart szerepelni.)

Így az első napon - 70 induló - a holtversenyes 30.- 40. helyen ért célba, közel húszperces hátránnyal. A második napon - már csak 53 induló - Salgótarjánig minden jó ment, az ottani részhajrá után kissé elbambult, leszakadt az élmezőnyről. A már előbb lemaradtak közül utolérték néhányan, ment is velük - nem túl nagy ambícióval - egy darabot, az’tán zárókocsi.

Az Országos Hosszútávú Bajnokságot /Bp.-Mátraháza-Bp./ sérülés miatt kihagyta. A hegyi bajnokságokon - bár az átlagnál jobban ment hegyre - pedig nem indult /!/.(Hogy miért? - ma már nem emlékszik.) A két évzáró versenyen, a Budapesti- és az Országos Terep Bajnokságon viszont igen. (Erről a versenyszámról annyit jó tudni, hogy viszonylag rövid távon, 25-30 km.-en rendezték meg. A versenypályát dimbes-dombos, árkos-bokros terepen jelölték ki, ahol szilárd burkolatú út legfeljebb csak elvétve van, de lovas kocsinak megfelelő, esetleg rissz-rossz makadám is alig-alig. Ha valaki az árkon, vagy a vízmosásos domboldalon nem tud keresztül- ill. felhajtani, az a vállára kapja kerékpárját /ugyanazt, vagy ugyanolyat, mint amivel év közben versenyez/, és fut vele, ameddig kell. Elég embert- és főleg a kényes bicikliket próbáló „mulatság” - de akkoriban még „hegyi-biciklik” nem voltak.)

Hősünk - a már említett Szira Péter barátjával együtt – szeretett „terepezni”. Közösen is többször voltak. Számítani lehetett arra, hogy jól fognak szerepelni. A Budapest-bajnokság előtti héten Haász kihagyott két egyesületi országúti edzést, és helyette a Farkasvölgyben, a verseny helyszínén gyakorolt. Edzője azonban nem honorálta ezen - amúgy logikusnak tűnő - kreativitását, és - nem jelölte csapattagnak. A versenyen Szira / vezető pozícióban bukott/. (Letört a kormánya, és súlyos sérülése miatt, még a verseny befejezése előtt kórházba szállították.) Haász remekül küzdött, s annak ellenére végzett a hetedik helyen, hogy a verseny utolsó szakaszában egy letört faág beleakadt a lánc és a váltó közé, és ezen hiba megszüntetése egy-két percet igénybe vett. A BP. ÉPÍTŐK, - Haász, valamint az egyébként csapatagnak jelölt és megsérült Szira nélkül is /!/ - megnyerte a csapatbajnokságot.

(Hősünknek soha meg nem emésztett sérelmet jelentett, hogy így - egy teljesítménye által maximálisan megszolgált - bajnoki címtől fosztotta meg egy ostoba döntés.)

Következő héten, ugyanitt: Országos Terep Bajnokság. Ezúttal nem kellett a csapattagokat előzetesen megnevezni. („Majd azok lesznek a csapat tagjai, akik végül a legjobb helyen végeznek”. Ez sem ismeretlen gyakorlat.) Ezúttal 65-en vágtak neki a távnak. Az indulók közel a fele vidéki volt. A pécsi Dévay testvérek remek szereplésével Baranya megye nyerte a csapatbajnoki címet. (Ezúttal csak két ember alkotott egy csapatot. Ki tudja, miért?) Haász, mint az ÉPÍTŐK második legjobb embere/!/, a mindkét versenyen negyedik Zieger Zolival párban, az ötödik, egyéniben a tizennegyedik helyen végzett. Az utolsó előtti körben még tizedik volt, de ott lefordult a gumija, és még szerencse, hogy - külső segítséggel - gyorsan meg tudta a problémát oldani.

(A KERÉKPÁRTSPORT nevű - havonta megjelenő, kizárólag a szűk, szakmai közönség tájékoztatását szolgáló , még az akkori általános nyomdai színvonalhoz képest is nagyon primitív, kb. 1000 példányban megjelenő - szaklap minden száma részletesen közölte az elmúlt hónap versenyeredményeit. /Télen egyébként nem jelent meg./ Az év utolsó számában pedig a különböző korosztályok/kategóriák/ az évi ranglistáját is. Ebben az évben /még egyszer: 1963/ Haászt a felnőtt ranglista 47. helyére sorolták. (Ámbár nevezett erre mindig azt mondta: nyilván tévedés, vagy sajtóhiba volt.)

Az nyilvánvaló, hogy addigi pályafutása nem nevezhető éppen sikertelennek. Alig múlt húszéves, és - szakmai körökben - már jegyzett versenyzőnek számított. Na, de egyébként…?
Ősz óta egyetemre járt. Harmadszorra ugyanis felvették. Évfolyamtársai, akik tudomást szereztek kerékpáros „vitézkedéséről”, megveregették a vállát, mondván: na, bravó ! Amikor megkérdezte tőlük, hogy ki, hány kerékpárost tud megnevezni, a legtájékozottabb sem jutott négynél tovább. A leányoknál sem nőtt meg emiatt különösebben az ázsiója. Rá kellett döbbennie, hogy Magyarországon a kerékpárversenyzés nem alkalmas arra, hogy - tartozzon valaki akár a legjobbak közé! - általa széles társadalmi ismertségre /és elismertségre !/ tudjon szert tenni. Hát, pedig pont ilyen céllal vágott bele több, mint öt éve ! Akkor pedig mi marad motiválóként?
Hát a kerékpársport, kerékpárversenyzés szeretete.

( Abban az időben a kiemelkedő ifjúsági és a felnőtt I. osztályú versenyzők /egyes kluboknál a II. osztályúak is / munkaidő kedvezményt kaptak. Aki válogatott keretnek is tagja volt - annak be sem kellett járni dolgozni. Na, de aki tanult, annál ezek a kedvezmények nem sokat értek. Ha hősünk tovább szeretett volna lépni, ahhoz még sokkal több és keményebb munka kellett volna /és a végeredmény még akkor is bizonytalan !/, de ehhez sem ideje, sem energiája már nem lett volna. Ekkor már ugyanis / egyetemi tanulmányai mellett / egy éve, az ő részvételével megalakult beat-zenekar vezetője is volt. Kissé átgondolatlanul vágott ugyan 1963 januárjában ebbe bele, de most már ez volt….

(erről: Haász és a zene ill. www.KonTiki-zenekar.hu). ….

Szóval kerékpárversenyzés, vagy a zenekar. Mindkettőt szerette, de már látszott: együtt nem megy a dolog. (Volt olyan verseny - a már említett 165 km.-es, ahol is a hét szökevénytől tíz perccel lemaradva a 8.- 44.lett - ami előtt este kilenctől, hajnali ötig zenéltek valahol, utána hazament, reggelizett, átöltözött, és ki a starthoz !) De míg a kerékpár mellett a „szereteten” kívül más már nem szólt, addig a zenélés minden szempontból perspektivikusabbnak tűnt, és az is komoly súllyal esett latba, hogy itt öt ember további sorsát befolyásolta Haász döntése.

Az esze már döntött, a szíve még nem. (Ez is érthető. Jó egy évvel azelőtt már akkor is rossz kedve lett, ha arra gondolt, hogy kb. harmincéves kora táján alighanem vissza kell majd vonulnia.) A téli holtszezon edzésein még - amennyire tudott - részt vett. Március első felében, az egyik formábahozó, száz kilométeres edzésen, kétszer kapta el őket a havas eső, áztak és száradtak meg. Mikor az esztergomi bazilikánál leszáguldottak a dombon, egy, a zebránál várakozó hölgy összecsapta a kezét, és felkiáltott: „Jézusom, ezek hogy néznek ki?” Hát, igen. Mindig is utált esőben edzeni, versenyezni. Kényes volt, hogy gépe - amennyire csak lehet - tiszta és sérülésmentes legyen! Ez „betette a kaput”. Az edzés végén bejelentette visszavonulását. Sem edzője, sem társai nem vették komolyan. Mindenki azt hitte, hogy ez csak az aznapi edzés mostoha körülményei kiváltotta rosszkedv megnyilvánulása. Tévedtek. Másnap összeszedte valamennyi egyesületi cuccát /a biciklin kívül akkoriban volt minden, ami csak a versenyzéssel kapcsolatba hozható. Éppen, hogy csak szalonnázó bicska nem. Napjainkban meg, ugye……../, és leszerelt.

Így ért véget 1964 tavaszán Haász versenyzői sportpályafutása.

A sport azonban továbbra is fontos szerepet játszott életében. Nézzük először az első sportágát, az úszást.

Sajnos - leszámítva egy-két szerencsés anomáliát - Magyarországon olyan az uszodai helyzet, hogy ott komolyan, ahogy a versenyzők edzenek - nincs mód úszni. Lehet, egymásra figyelve, lehetőleg mellen /a többség a fejét kitartva/ körbe-körbe „egészségügyi úszást” végezni. Hát ez hősünknek nem kellett. Ez csak bosszantotta. Azonban volt több, mint egy évtized, amikor - hála neje munkahelyének - hetente egyszer ideális körülmények között lehetett úszni. /És nem „uszikálni”./ Ilyenkor - rövid bemelegítés után - 2000 métert úszott /25 méterenként váltva a hát- és a gyorsúszást/, szigorúan mérve az időt. Ez az első időkben még 38 perc körül sikerült, de mikor 1993.-ban ez a vállalati kedvezmény megszűnt, ehhez már 42 perc is kellett. De egyszer úszott 5000 métert is 1 óra 52 perc alatt. Ezek után már csak alkalmi úszásai voltak, amik mindig a nyaralásaihoz kötődnek. Voltak emlékezetesebb momentumok. Átúszta - leányaival együtt - Ausztriában az Attersee-t; Olaszországban, Malcesine-nél a Gardasee-t; a svájci Vierwaldstättersee-t, Vitznau-nál. Karintiában - egyedül - a Weißensee-t és a Millstattersee-t. Ezenkívül még jó néhány alpesi tóban úszott, nem is egyszer. Na, meg persze tengerben is.

Az ökölvívás többet nem kapott szerepet életében. /Szerencsére./
A ping-pongról > később.

Tízéves érettségi találkozójukon az egykori kosárlabdázók nosztalgiáztak. Ennek eredményeként megszületett az elhatározás, ismét együtt kellene játszani! És rövid időn belül - ha nem is a teljes csapat - de ismét együtt voltak. Hívtak egy-két - „nem válogatott” iskolatársat, és hozzájuk csapódott két „külsős” is. Heti egy alkalommal, másfél órát kosaraztak. És, hogy nem rossz színvonalon, arra bizonyíték: az ötévenként, az érettségi találkozó előtt, megmérkőztek volt gimnáziumuk kosárlabda válogatottjával. (Ilyenkor persze „külsősök” nem szerepeltek.)

Először a tizenötéves találkozó előtt mérték össze tudásukat, 1976.-ban.
Eredmény: 82 - 64 /a javukra /.
(Mivel a többi találkozót is az „öregek” nyerték, csupán az eredmények:)
A húszévesen, 1981.-ben: 102 - 77 ; a huszonötévesen, 1986.-ban : 99 - 97;
1991. - harmincéves találkozó: 67 - 58 ; a harmincötévesen /1996/: 87 - 81

Kb. két évvel ezután, a társulat „összerúgta a port” az iskola vezetésével /ekkor már kb. hat-nyolc éve ott játszottak/ - és több meccsre már nem került sor. (Lehet, hogy: szerencsére ! Előbb-utóbb csak kikaptak volna!) Persze a több, mint három évtized alatt a társaság összetételében sok változás történt. Egyesek ilyen-olyan okok miatt abbahagyták, sajnos olyan is volt, aki meghalt. Helyükre az ismeretségi körből kerültek - idő arányosan egyre fiatalabbak, - akiknek egy része később szintén, ilyen-olyan okok miatt abbahagyta. Az eredeti magból azonban öt ember végig megmaradt. Így érték meg 2003.-ban a hatvanadik évüket. Ekkor Haász bejelentette, hogy „nincs tovább. Ilyen korban már törnek a csontok, szakadnak az inak”. Szerinte felelőtlenség tovább játszani. Javasolta, hogy térjenek át a ping-pongozásra, mivel abban - tudomása szerint - mindenki, többé-kevésbé, otthonos. A társulat ekkor még inkább megszavazott magának egy kis hosszabbítást, nem vitatva Haász igazát. Így ő két éven át - nem minden alkalommal – csak nézőként vett részt az összejöveteleken, mígnem a többiek is úgy látták: jobb lenne most már kevésbé mozgalmas és sérülés-veszélyes sportot űzni.

Így 2005 óta a társaság, hetente egyszer, másfél órát ping-pongozik.

(Bár a sporthoz csak áttételesen van köze, megemlítendő még, hogy a társulat 1993.-tól kezdődően - egy év kivételével - évente egy hetet együtt, külföldön töltött. Mindig máshol. Leginkább az Alpokban. Célkitűzés
az volt, hogy ezt a gyakorlatot 2013.-ig folytassák. Akkor lennének hetven évesek, és az lenne a huszadik útjuk. Egyikük kivételével, ezt sikerült is megvalósítaniuk.)

Na és a kerékpár?

Röviddel leszerelése után vett a Bizományi Áruházban egy - eredetileg nagyon jó, de elég lestrapált állapotban lévő - versenygépet. Ezt, volt egyesülete, műhelyében szépen felújították neki. Ettől kezdve, évtizedeken át, tavasztól - őszig, évente kb. harminc alkalommal kiment az országútra 70-85 km-t tekerni. Inkább edzés, mint kirándulás jelleggel. (Volt persze nem egy, száz kilométeren felüli útja is !) Sokáig egyedül nyomta. Egy percig sem hiányzott neki semmiféle társ. Így az időpont, az útvonal,a tempó megválasztásakor nem kellett soha, senkihez alkalmazkodnia. A véletlen azonban úgy hozta, hogy 1995.-ben összeakadt Sárfalvi Bélával, a hatvanas évek élvonalbeli csepeli öttusázójával, - aki ekkor már szenior triatlon versenyeken indult - és ettől kezdve, időnként együtt is elmentek biciklizni. (Ezen túrák hatására született meg Sárfalviban az elhatározás: felhagy a triatlonozással, és a továbbiakban „a kerékpárnak szenteli életét”. Az elhatározást tett követte: egyre többet, és egyre erősebben edzett, majd néhány év után versenyezni is kezdett/!/. Azóta többszörös magyar szeniorbajnok.)

1998 nyarán, egyik közös útjukon, találkoztak egy hasonló korú, jó kötésű, nagyon jó biciklin ülő figurával. Beszélgetés kezdődött, és együtt hajtottak hazafelé, egészen Gazdagrét határáig. Itt új ismerősük elbúcsúzott tőlük, de javasolta, hogy találkozhatnának - immár szándékosan - máskor is. Ekkor mutatkoztak be egymásnak, s cseréltek telefonszámot. Az „ismeretlen”, Csúcs László, egykori rádió alelnök, a kormánykoalíció-tag Kisgazdapárt frakció vezetője volt. Hármuk között - félretéve az ideológiai és politikai nézetkülönbségeket - az idők folyamán baráti viszony alakult ki, évente többször kerekeznek együtt, még külföldre /Ausztria, Svájc/ is járnak túrázni, évente kb. tíz napot.

Nehogy bárki is azt gondolja, hogy ezek a közös programok - főképpen az itthoniak - kedélyes beszélgetésekkel tarkított, könnyed túrázások. Egyáltalán nem. Az átlagos hosszúságú útvonalat / 70-90 km./ - az időjárás-és terepviszonyoktól függően - 28-32 km/ó. tempóban tették meg. (Sárfalvi és Csúcs az utolsó években bírt volna valamivel jobbat is, de egy lánc erősségét mindig a leggyengébb szem teherbírása határozza meg.) Néhány esetben azonban úgy választották meg a körülményeket, hogy az alkalmat adjon későbbi összehasonlításokra. Szélcsendes idő, sík terep, jó/?/útminőség és mindig 100 km.

2001.-ben: 3 óra 3 perc > 32,8 km/ó átlag /Csúcs +Haász/;
2003.-ban: 2 óra 56 perc > 34,1 km/ó átlag/Csúcs + Haász + Sárfalvi/.
Szintén 2003.-ban: 3 óra 18 perc > 30,3 km/ó átlag /csak Haász/.

De volt hősünknek - magányos portyázásai során - több, harminc kilométer körüli átlaggal megtett útja. Ezek közül talán leginkább említésre méltó, mikor 2002.-ben 3 óra 53 perc alatt ért le Zamárdiba. /119 km > 30,6 km/ó / (Igaz, volt egy enyhe oldal-hátszél végig !)

(Érdekes, hogy hárman mennyire másként viszonyulnak a közös tevékenységükhöz. Haász, aki egykoron jó nevű versenyző volt, az egészet alapvetően kondíciójának megőrzéséért csinálja. Sárfalvi azért edz egyre többet, hogy teljesítménye - még „vénségére is” - egyre javuljon, és meg tudja őrizni pozícióját a „feltörekvő fiatalokkal” /értsd: a hatvanadik évüket betöltőkkel/ szemben is. Csúcs viszont - nem túlzás - sajnos, szenvedély- beteg. Ha az időjárás megfelelő /már pedig számára az év 365 napjából 270 biztosan az !/akkor neki mennie kell! Legalább 70-80 kilométert. Ha ez elmarad: ideges, morcos - és általában is rosszul érzi magát. És nem egyszer megfedte Haászt, hogy miért nem edz többet? Aki viszont derűs megértéssel vette tudomásul szemléletüket, és figyelte a kettőjük közötti titkos /?/ rivalizálást.)

2008. őszén, a svájci kirándulásuk utolsó napján, a Simenthal-völgyi túra végén, Haász bejelentette, hogy befejezte országúti pályafutását. Pontosan ötven/!/éven át nyomta a pedált megszokott/és kevésbé ismert/ tájakon, útvonalakon. Elég volt. Nem akar elesni, megázni, esetleges defektet az országút szélén javítani. Persze azért elkíséri őket egy-egy hazai menetre, autóval. És a külföldi utakat sem kellene abbahagyni. Csupán ő már nem visz magával biciklit. Ez volt a terv. Amiből nem sok valósult meg. A két megmaradt vitéz egyike sem erőltette a közös programokat. Csúcs inkább magányosan pusztította a kilométereket, Sárfalvai meg mindent a versenyzésnek rendelt alá . (Gyűltek is szépen a díjak, a bajnoki trikók!). És Haász is csak az országúttól vett búcsút: otthon továbbra is nyomta a pedált a versenyzők által használt speciális szerkezeten. De így a külföldi utazásokból semmi nem lett.

Mígnem elérkezett 2016. Ekkor töltötte be Sárfalvi a 75. évét, és látta elérkezettnek az időt a visszavonulásra.”Legyen ez az év az emlékezetes közös túrák nosztalgikus búcsú éve!”- így döntöttek közösen. Haász nyolc év után újra kiment az országútra. A közös biciklizéseken kívül egyedül is tekert, hogy a már a kezdetekkor betervezett őszi külföldi túrán, a Salzburg melletti tóvidéken, ne valljon szégyent. Nem is vallott. Olyannyira, hogy a túra előtti utolsó edzésén 100 km.-t ment 3 óra 33 perc alatt, ami 28,2 km/ó átlagot jelent, és 15 perccel rosszabb, mint a 2003.-as eredménye. A túra után pedig immár végérvényesen búcsút mondott az országúti kerékpározásnak.

2017. január

vissza a főoldalra