Haász
Albert és a sport
Hogy
miként, milyen indíttatással került a
tizenegy éves Haász Albert 1954 nyarán a Császár
Uszodába, a KISTEXT
úszószakosztályának edzésére,
- ma már kideríthetetlen. Úszni akkor már
tudott
(előző nyáron, édesapja
csónak-kíséretében
átúszta a Balatont. Igaz, hogy csak
Szántód és Tihany között, de
azért…),
és tudásával az ifjú edző, Kolossa
István, (aki az idők során komoly
vezetőedzővé vált, olyannyira, hogy a moszkvai/?/
olimpián a magyar úszó csapat
kapitánya volt) látszólag meg is volt
elégedve. Azonnal munkába fogta; főként a
helyes /és szép/ technika
elsajátítására helyezve súlyt, de
néhány hónap múlva
már versenyen is indította. Úgy vélte, hogy
leginkább a hát,- és mellette a
gyorsúszásra kellene specializálódni.
(Jól látta.)
Az
első versenyén Albert nem úszott rosszul, a
középmezőny első felében végzett
mindkét úszásnemben. És nagy volt a
meglepetése - amazoknak szintén - hogy a
versenytársak között négy/!/
iskolatársát is felfedezte. Közülük
három a vele
páthuzamos osztályba járt, míg egyikük
egy évvel fiatalabb volt. Valamennyien a
LENFONÓ SC. színeiben indultak.
(Lehet, hogy a fiatalabb korosztályt
meglepik ezek a soha nem hallott egyesületi nevek, de abban az
időben minden
középnagyságú, 1500-2000 embert
foglalkoztató gyárnak, vállalatnak volt
saját
kisebb sportegyesülete, három-öt-tíz, - nem
ritkán élvonalbeli -
szakosztállyal, sportpályával. Hogy csak a textil
szakmánál maradjunk: a már
említett LENFONÓ és KISTEXT /Kispesti Textiles/
mellett volt KELTEX /Kelenföldi
Textiles/, a GOLDBERGER /bajnoki bronz- érmes női
kézilabda csapattal/, LŐRINCI
FONÓ /főleg a labda sportokban jeleskedett/, a PAMUTTEXTIL MŰVEK
/kultúrháza
később Fővárosi Művelődési Házként
funkcionált a Fehérvári út 47. alatt.
Ma..?/
És volt, ugye a teljes textiles szakszervezetnek a központi
egyesülete, a VÖRÖS
LOBOGÓ/egykoron, majd a hatvanas évektől ismét
MTK/).
Talán
nem meglepő, hogy néhány héttel később
Albert azt kérdezte edzőjétől, hogy nem
tekintené-e árulásnak, ha a LENFONÓ-ba
szeretne átmenni? Az edző teljes
megértéséről biztosította, és ő maga
intézte el, hogy tanítványa a Bartalis
István vezette csapathoz kerüljön. (Bartalis a
korábbi évtized egyik neves
vízilabda játékosa volt. Még akkor is
játszott - és vezéregyéniség volt,
közel
negyven évesen is - a másodosztályú Csepel
Autó csapatában.)
Albert
szívesen járt edzésre. Nem mintha
különösebb elképzelése, határozott
célja lett
volna ezzel, - de jól érezte magát a többiek
között. Pedig azért az edzések, -
különösképpen télen, hajnali hat
órai kezdéssel, a nyitott medence fölötti
párában, hogy attól a túlpartot nem
lehetett látni - nem mindig voltak éppen
vonzóak. És ebben az életkorban az a
három-három és fél kilométeres,
résztávos,
különféle segédeszközökkel és
módszerrel nehezített penzum nem tekinthető a
„vágyak netovábbjának”. De az edzés
végén mindig volt egy rövid, levezető
vízilabdás dobálgatás, és 5-10 perc
ellazulás, egymás ugratása a meleg vízben.
Bár
a kiszabott penzumot általában becsülettel
teljesítette, de – ahogy utólag
visszaemlékezik - eközben nem igazán akart
megszakadni. Így, bár időeredményei
folyamatosan javultak (még
szép. Volt honnan.), versenyeredményei egyre romlottak.
(Amíg ő két másodpercet
javult, addig mások min. hármat.) Így a kezdeti
„középmezőny első fele” pozíció
fokozatosan a „hátsó fele”, majd még később
a „utolsó negyed”-re változott.
Az’tán
- anélkül, hogy egy lépést is tett volna az
ügy érdekében - egyszer csak a
VÖRÖS LOBOGÓ-ban találta magát. A
LENFONÓ ugyanis beleolvadt a „nagy
testvérbe”. Az edzések margitszigeti
Sportuszodában folytatódtak. Ez kezdetben tetszett neki,
mert az uszoda szebb
volt, a vize is mintha selymesebb lett volna. Az egyesülés
következtében kb.
háromszor akkora szakosztály tagja lett. Velük is
új edző kezdett foglalkozni.
LENFONÓ-ban megszokott, családias légkör
tovatűnt. Az iskolatársak is szép,
lassan, elmaradtak. Így az addig sem túl acélos
ambíciói még inkább
megcsappantak.
Az
1956.-os őszi események a sport
világát sem hagyták érintetlenül. Az
edzések teljesen rendszertelenné váltak az
év hátralévő részében. Ezt -
hősünk esetében - még az is fokozta, hogy a
téli
szünetben mandula műtéten esett át. Mikor,
úgy január közepe felé megjelent, a
már ismét a rendes kerékvágásba
visszazökkent csapatnál, az edző félrevonta,
és
érdeklődött, hogy milyen elképzelése,
esetleges célja van az úszással
kapcsolatban. Hamar kiderült, hogy - lényegében -
semmilyen. Illetve, hogy szívesebben
vízilabdázna.
Így
került át azokhoz. Nem számított teljesen
kezdőnek, hiszen – mint arról már szó
volt - az úszóedzések után alkalom
nyílt némi labdázásra, így a
labdavezetésben, passzolgatásban már volt
némi gyakorlata. De egy-kettőre
rádöbbent, hogy ezen kívül van még sok
más is. Leginkább küzdelem, birkózás
az
ellenfél
védőjével/támadójával, -
miközben gyakran akkor nyomják víz alá az
embert, mikor éppen kifújta a levegőt! Szóval,
rövid idő belül ebből elege
lett, és végleg búcsút mondott a víz
világának (már ami a versenyzést illeti).
1.
Befejezte az általános iskolát és ősztől
már a Táncsics Mihály Gimnázium
várta.
2.
Végre sikerült „kiharcolnia”, hogy abbahagyhassa a mindig
is nyűgnek tekintett
zongoratanulást. (Ez utóbbiról bővebben: Haász
Albert és a zene)
Ezen
a nyáron sokat gondolkozott a „hogyan tovább?”-on. A 2. pont számottevő idő és energia
felszabadulást jelentett, amit
célszerűnek tűnt okosan felhasználni. Persze - mai
ésszel gondolkodva -
lehetett volna ezt aktív nyelvtanulásra is
fordítani, de ahhoz sem akkor, sem
később nem füllőtt különösebben a foga.
Viszont a sport……
Ekkor
kezdett benne kikristályosodni az a - később élete
vezérmotívumává vált - elv:
ha az ember csinál valamit, azt csinálja jól/vagy
legalábbis állandóan
törekedjen erre!/ Tehát úgy „sportolgatni”,
ahogy azt eddig tette - nincs
értelme. És, ha már komoly munkát fektet
valamibe, jó lenne, ha ezzel - hiszen
már kezdett nagyfiú lenni - fel tudná hívni
magára a mások /na, persze főleg a
másik nembeliek !/ figyelmét ! (Érdekes,
hogy ez a valami talán inkább a zongorázás
lehetne - hiszen ezt tényleg jól
csinálta - fel sem merült lehetőségként.
Örült, hogy abbahagyhatta. Jó lenne az
egészet végképp elfeledni ! Gimnáziumi
társainak sem dicsekedett soha ezen
tudásával. Lásd mindezt: Haász
Albert és a zene)
Az
ötvenes években a sportnak, és azon belül
elsősorban az élsportnak nagy
társadalmi elismertsége volt. Magyarország az
1952.-es olimpián a negyedik
helyen végzett a nemzetek pontversenyében
/Szovjetunió, USA, NDK/, de a
közvetlenül a forradalom után kezdődő melbournei
olimpián sem végzett sokkal
hátrább. Hogy a sportra „érdemes tenni” az is
bizonyította, hogy amikor hősünk
az első év közepe táján a gimnázium
házi úszóbajnokságán valamennyi
számot
megnyerte - („nagy ügy” - mondta később - „hiszen
én voltam az egyetlen,
aki versenyszerűen úszott”.) - egy rövid időre az
érdeklődés középpontjába
került. A másik nemnél
is !
Sokak
- leginkább szülei -
megrökönyödésére az iskola év
kezdete a VÖRÖS LOBOGÓ
Hungária kőrúti tornatermében találta - az
ökölvívóknál. Másfél
évvel ezelőtt ugyanis, amikor úszóként
járt itt téli
tornatermi edzésen, kérdezte meg tőle az
edzésüket éppen befejező
ökölvívó-tanoncok mestere, hogy lenne-e kedve
közéjük állni? Megköszönte a
meglepő ajánlatot, - de „ő már csak úszó
marad”. Az’tán, ugye……..Szóval most
jelentkezett.
Amíg
csak forma
gyakorlatokat kellett végezni,
püfölni a homokzsákot meg a boksz-körtét,
kesztyűzni az edzővel - nem volt
semmi gond. De hamarosan szembe kellett állni a másik
lurkóval, és ütni - néha
bizony elég keményen - mert a ringben majd úgy
kell, és az sem árt, ha úgy
ütünk, hogy az ellenfél harcképtelenné
váljon.
Ezzel sehogyan sem tudott megbarátkozni. „Miért
üssön - ráadásul, ahogy csak
tudja - olyan valakit, akivel neki semmi baja nincs?” Hiába
korholta az
edző, hogy ilyen „maszatolással” semmire sem lehet jutni - valahogy nem tudott megkeményedni. Kb.
három
hónap után edzője közölte vele, hogy így
kilátástalannak látja jövendőbeli
ökölvívó pályafutását,
mely véleménnyel nem lehetett nem egyetérteni.
Hogy
miként került 1958 januárjában
a BUDAI EGÉSZSÉGÜGY SC ping-pong
szakosztályának az edzésére - már
nem
emlékszik. De ott volt, Bartha „Döme”
barátjával együtt, (akivel immár
kilencedik éve jártak egy osztályba, és
akivel elég sokat játszottak nyaranta
Haászék kertjében, télen
Bartháék ebédlő asztalán). Az
említett sportkörbe
egészségügyi dolgozók jártak, akik
vagy kiöregedtek már a magasabb
osztályokból, vagy - elfoglaltságuk miatt - eleve
csak hobbiként játszottak. A
harmad /vagy negyed/osztályú csapatbajnokságban
szerepeltek. Fiatal játékos
mindössze kettő volt, és Haászék
„leigazolását” az a nem titkolt szándék
vezérelte, hogy a sportkör ifjúsági csapatot
is indítson.
Az
idősebbektől sok technikai fogást, trükköt el lehetett
lesni, de gyakran ő
maguk mutattak meg különféle
játékelemeket a fiataloknak, ha játékukban
valamilyen technikai hibát fedeztek fel. A
Sportkórház tornatermében volt
elegendő asztal, a légkör családias volt.
Az
ideális állapotok általában nem tartanak
sokáig. Néhány hónap után - ki tudja
már, mi miatt? - változott a koncepció, és
a négy fiatalt átirányították egy
másik „céghez”, amelynek edzései Zuglóban,
a Május l. úton voltak. Igaz, hogy
itt csupa serdülő és ifjúsági korú
játékos volt az edzésen, de abból volt
elég.
Így bizony az edzésidő felét
általában mindenki azzal töltötte, hogy
nézte
azokat, akik éppen az asztaloknál voltak. Hát ez
nem volt éppen lelkesítő a
Sasadon lakó Haász és kelenföldi
barátja számára. Az meg az’tán még
úgy se,
hogy az új, velük nagyjából egykorú,
már két-három éve játszó
társak mindegyike
jobb volt náluk. Voltak, akik sokkal jobbak. Nem kellett
tehát ahhoz
különösebben éles ész, hogy
felismerjék: aligha
ők lesznek, akik Sidótól, Bercziktől
és Faházitól átveszik majd a
stafétabotot.
A nyári szünetben
már nem is mentek többé.
Ekkor
szólt neki szomszédja, barátja, Szira Peti -
aki másfél év alatt az egyik
legjobb serdülő kerékpárossá vált,
és a környékbeli srácok mind nagyon
büszkék
voltak rá -, hogy jöjjön le a KELENFÖLDI
ÉPÍTŐK edzésére. (Péterrel zsenge
gyerek koruk óta többször bicikliztek, sokszor nem is
rövid túrát. Valamelyest
ismerte tehát hősünk kvalitásait.)
Haásznak
volt egy nagyon szép túrabiciklije. A legnevesebb magyar
kerékpár-készítő, a
VELVÁRT Műhely gyártmánya. De bármennyire
is szép volt - versenyzésre teljesen
alkalmatlan. De arra azért megfelelő volt, hogy Karaki Zoli
bácsi, az edző, fel
tudja mérni: van-e a jelöltben
némi
fantázia.
A
következő edzésen már hősünk is ott volt -
egyesületi biciklivel. Kapott mindjárt
kerékpáros cipőt is - egyelőre ennyi. Ezzel a
géppel azért könnyebb volt
tartani a tempót a vele egyívásúakkal,
de az persze érthető, hogy akik mögött
már min. hat-nyolc hónap tréning
állt - jobban mentek. Mindenesetre az
évzáró kispesti
háztömbkörüli versenyen
elindították a kezdők között, és ott,
ügyes versenyzéssel, a második lett.
Az
1959.-es évadnyitó meglepetése
volt, hogy az előző évi versenyeken igen eredményes
KELENFÖLDI ÉPÍTŐK csapata
nem állt rajthoz. Az’tán kiderült: versenyzői ott
vannak, csak a BP.ÉPÍTŐK
mezében.
(Utólag
ez a fúzió logikus lépésnek tűnik, de
azért mégis érdekes és
elgondolkoztató,
hogy Haász, egymás után háromszor,
három különböző sportágban, úgy
került másik
egyesületbe, hogy a változás érdekében
egy lépést sem tett; szinte utólag
értesült mindenről. Trianon
szindróma ?)
Amúgy a BP.ÉPÍTŐK -
főként
országúton - önmagában is elég erős
csapatnak számított. A kelenföldiekkel
megerősödve azonban egyértelműen a legjobb lett. Úgy
nyerte az 1959.-évi
egyesületi országúti pontversenyt, hogy több
pontot gyűjtött, mint a második
és harmadik helyezett együttvéve !)
A
serdülő vaskerekesek mezőnyében ott
volt hősünk is. De nemcsak az idénynyitón, hanem az
év további versenyein is.
(Csaknem minden hétvégén volt verseny -
április elejétől, szeptember végéig.)
Bár a szakértő szem láthatta, hogy a mezőny jobbik
feléhez tartozik, ez azonban
dobogós - vagy hozzá közeli - helyezésekben
nemigen látszódott. Hiába volt a
mezőny egyik legaktívabb tagja, egyedül /vagy
másod-harmad magával/ nem tudott
egyszer sem olyan szökés résztvevője lenni, amely
végül „haza is ért”. Ha meg
többen hajráztak - ott nem sok esélye volt.
Így az egész idényt úgy hajtotta
végig, hogy eredményei a 4.-25. helyek között
szóródtak. (Általában 40-50
induló volt.)
Ezt
a szürkeséget
egyetlen eredmény színesítette csak
némileg: Nyáron a Miskolci Munkás Testedző Egylet
/MMTE/ - ötvenéves
fennállását megünnepelendő - egész
napos sportünnepélyt rendezett a diósgyőri
sporttelepen. Salakpályás kerékpáros
futamokat is rendeztek. (Ezek abban az időben elég
gyakoriak voltak a
különféle sportesemények /atlétika,
labdarúgás/ keretében). A Bp.
ÉPÍTŐK-t
négy versenyző képviselte, akiket - bármennyire is
hihetetlen - kerékpárjaikkal
együtt egy kb. 15 személyes
külön
repülőgép vitte Miskolcra és
vissza !!! )
Itt
Haász, a vaskerekes ifjúságiak
és serdülők összevont
futamában a második lett.
(Ha már így elmerülünk a
részletekben nem árt azt is elmagyarázni, hogy mi
is az a vaskerekes kategória.
Nos, a vaskerekes gépek abban különböztek az
„igazi” versenygépektől, hogy míg
azok kerekei vékony, alumínium abroncsúak voltak,
melyen mindössze ujjnyi /!/
vékony gumi feszült, továbbá elöl dupla,
hátul ötös fogaskeréken futhatott a
lánc - attól függően, hogy a
kerékpáros éppen melyik variációt
tartja a
legmegfelelőbbnek - addig a vaskerék
a normál túra biciklikhez nagyban hasonlító
kereket és gumit jelentett.
Elől-hátul csak egy fogaskerék volt. Így -
értelemszerűen - váltókra sem volt
szükség. A váz, kormány, fékek,
és nyereg vonatkozásában nem volt
közöttük
különbség.)
Az
iméntiekből kikövetkeztethető, hogy egy vaskerekes
gép nemcsak
olcsóbb, de strapabíróbb is volt. És arra,
hogy a kezdők, vagy a gyengébb
kvalitású versenyzők egymással
vetélkedjenek - tökéletesen megfelelt.
(Hogy ez a „költségkímélő” kategória
magyar specialitás volt-e, érdekes lenne
kideríteni.) De voltak olyan kisebb, vidéki
sportkörök, akik csak a
vaskerekes kategóriában szerepeltek - nyilván
nem azért, mintha
nem találtak volna a versenykerekes
osztályban szívesen induló versenyzőt.
Hősünket
azonban nem keserítette el a viszonylagos sikertelenség.
Nagyon megszerette
ugyanis a
versenyzést, és
azt a légkört, amely az egészet
körülvette. Életében először
csinált valamit -
önszántából - igazán komolyan.
Következett
az 1960. év. Először az
ifjúságiak között. Továbbra is vaskerékkel.
!!! Haász szinte szóhoz sem jutott a döbbenettől,
mikor közölték vele, hogy a vas ifi-ben
fog kezdeni. „Klubtársai
közül többen, akik az előző évben vele egy
mezőnyben szerepeltek - és nem
mondhatnók, hogy jobban/!/- most versenykerekesek
lettek, az ifi elitben indulhatnak, ő meg hagyja magát
lesajnálni szar, vaskerekes csotrogánya
miatt?” Hiába
mondta a szakosztály-vezetés, hogy „mindkét
fél számára hasznos lesz ez. Reá
még ott van szüksége az egyletnek, és neki is
jót fog tenni, ha nem mindig a
vert mezőnnyel kell célba érnie” - csak nem tudta
magát túltenni a
sértődöttségén. Az is megfordult a
fejébe, hogy abbahagyja, de barátja és
biciklis-példaképe, Szira Peti higgadt
érvelése végül is átlendítette
a
holtponton.
Hogy
sportpszichológiai szempontból Haász
„visszatartása” az alacsonyabb kategóriába
helyes döntés volt-e, - nyilván vitatható.
De az tény, hogy a szakosztály
számítása bevált. Tekintettel arra, hogy
nemcsak klubtársai közül többen, de a többi
egyesület jobban szereplő serdülői
közül is sokan szintén az elit osztályban
kezdték az ifjúsági pályafutásukat,
hősünk mellől eltűntek az igazán veszélyes
riválisok. Igaz, hogy nálánál egy
évvel idősebbekkel is meg kellett küzdeni - (az
ifjúsági korosztály a 17-18
évesekből áll) - de ez már nem volt igazi
akadály. A szezon „felvezető”
versenyét, a kispesti
háztömbkörüli versenyt mindjárt megnyerte.
Az évadnyitó Osztapenkó
Emlékversenyen, a hajrában szorult
a harmadik helyre. Vass Laci /BVSC/ a Simon
Emlékversenyen ismét
megverte egy kerék szélességgel, majd az u.n.
Pátyi Kőr-ben Haász visszavágott:
Őt és másik nagy riválisát, Moll
Karcsit/TIPOGRÁFIA/ is lerázva végre
országúton is nyerni tudott. A Bakáts
téren újabb háztömbkörüli versenyt
nyer - nagy fölénnyel. A bécsi
országúton a lesipuskás Vass ismét egy
kerékkel gyorsabb nála, majd meghívásos
salakpálya versenyen, az Előre-pályán
az összevont ifi és serdülő
vaskereket nyeri meg. Végül
július
végén, egy - nála ekkor már
kisiklásnak tekinthető hetedik hely után a
szakvezetés megdicséri addigi
szerepléséért, és egy gyönyörű,
új versenygépet
ad alá.
Haász
persze boldog volt, de ezen döntés - most viszont szakmai
szempontból -
legalább annyira helyteleníthető /ha az ?/, mint a
tavaszi. A vaskerekes
kategória országúti verseny-távja 30-
Harmadik
verseny idénye, az 1961. év,
elég rázósnak ígérkezett. Most
már illet volna az elit ifi mezőnyben is valamit
produkálnia. Növelve a leterheltséget, a
szakosztály - néhány kor-és
kategória
társával együtt – a Millenáris
pályán is csatasorba állította. (Itt
kezdő versenyző nem indult. Ez veszélyesebb
terep annál. Itt már
szükség volt nagyfokú technikai tudásra
és a tömött mezőnyben való
verseny-rutinra.) Ez persze nem
mehetett az országúti edzés/versenyzés
rovására. Így a heti program a
következőképpen alakult:
hétfő
délután: országúti edzés; kedd
délután: pálya edzés;
szerda
délután: országúti edzés;
csütörtök
délután: pálya edzés;
péntek
délután: országúti edzés;
vasárnap
délelőtt: országúti verseny;
Mind
eközben Haász tagja volt /inkább csak
csereként/ iskolájának, a Táncsics
Gimnázium kosárlabda
válogatottjának, és így rendszeresen
szerepelt a középiskolás bajnokságban is.
(Erről a mellékvágányról:
második év elején - 1958 őszén –
osztálytársa, Borhidi - aki ekkor már egy
éve
kosárlabdázott valamelyik egyesületben /MAFC ?/-
azzal az ötlettel lepte meg
szigorú, és minden labda játékot undorral
lenéző tornatanárukat, /aki szemében
csak két sportág létezett: atlétika
és torna/, hogy hetente kétszer, tanítás
előtt, kosárlabda-szakkört szeretne vezetni az ahhoz kedvet
érző társainak.
Szíjj Zoltán nem kifogásolta a dolgot. Így
kezdtek kosárlabdázni. Harmadikban
már neveztek a budapesti középiskolás
bajnokságra, és csoportjukban - tíz
résztvevő közül - a negyedikek lettek. Negyedikben -
tehát az 1960./61.-es
tanévben - csoport harmadikként végzett a
Táncsics. (Csak a
győztesek jutottak a
budapesti középdöntőbe.)
Ebben
az évben a Petőfi
Gimnázium csapata nemcsak a
középdöntöbe, de még a
legjobb négy közé is
bekerült, mely ezek után
az országos elődöntő
résztvevője is lett a Piarista, az Eötvös- és
még egy vidéki /?/ gimnázium
társaságában. Ezért is keltett
városszerte feltűnést, hogy a húsvéti
szünetben,
négy budai gimnázium /Toldi,
Rákóczy,Petőfi, Táncsics/
részvételével
megrendezett tornát a Táncsics nyerte,
egy ponttal/!/ legyőzve a döntőben a Petőfit !!!
(Megjegyzendő:
a
mérkőzés után - de a későbbiekben is
mindig, ha szóba került ez a siker - a
győztesek nem felejtették megemlíteni, hogy a petőfisek
szinte végig
könnyelműen, nagyképűen játszottak - és az
utolsó pillanatokban még pechjük is
volt.)
Ma már Haász nem emlékszik, hogy
miként tudott az utolsó félévben ezeken a
meccseken részt venni. Mert szinte
biztos, hogy ekkor is játszott! Feltehetően ezek szombat
délelőtt lehettek.)
Na,
és az érettségi - meg utána az egyetemi
felvételi!! Mindenképpen „jelesen”
szeretett volna érettségizni, mivel ez döntő
lehetett a továbbtanulás
szempontjából. Ez a
célkitűzés azért is
dicséretes volt - mivel jeles rendű utoljára az
általánosban volt. (Igaz, ott
szinte mindig.) Gimnáziumban az év végi
bizonyítványok 3,8 és 4,3 között
szóródtak. De az érettségi az egy -
amúgy igazságtalanul - becsúszott négyes
kivételével, csupa ötösre sikerült. (Hozzá
tartozik, hogy az utolsó két hétben, nemhogy
biciklire nem ült, de még a
lakásból sem tette ki a lábát.) Az
egyetemre azonban nem vették fel.
Aligha
csodálható tehát, hogy nem a nevétől volt
hangos a kerékpár versenyek környéke.
Bár érettségi után már
tényleg komolyan és intenzíven edzett - ez az
igazán
eredményes szerepléshez az év
hátralévő idejében már nem volt elegendő.
Szerette a pályaedzéseket, a versenyeket már
kevésbé. Azt mondta: „ezeken csak
két dologra tud koncentrálni: hogy kapjon
elég levegőt, és ne keveredjen
bukásba!” Azokban a versenyszámokban, melyben
rendszeresen indították
/pontverseny, selejtezőverseny/ a rajttól a célig nagyon
nagy volt az iram, ami
időről-időre átmenetileg még fokozódott is.
Még véletlenül sem sikerült ezekben
soha valamilyen előkelőbb helyen végezni.
Nem így a rókaversenyben!
Ez az ötkörös versenyszám úgy néz
ki, hogy a rajt
előtt az indulók közül kisorsolnak valakit - ő lesz a
„róka”. Kap egy félkör
előnyt, az’tán hajrá ! A győztes az lesz, aki
elsőként ér célba. Nyilván a
laikus azt gondolná: „nosza, mindenki utána, ahogy
bír.” Nem úgy a …! „Mit
nyerek, ha teljes erőbedobással - uszályomban a
többiekkel - utolérem a
delikvenst? És az utolsó száz méteren
mindenki lehajráz? Törjék csak magukat
mások!” Így az esetek többségében
minden üldöző bekalkulálja, hogy majd a
második helyért fog hajrázni, és ennek
megszerzésére törekszik. Közben pedig a
„róka” egyszerű helyzetben van: neki „csak” mennie kell, „ahogy
a csövön
kifér”. Az’tán, vagy hazaér, vagy nem. (Az esetek
többségében inkább „igen”,
mint „nem”.) Hősünk lett a róka - és
hazaért.
De,
ha már egy ilyen szerencsés győzelemről
beszámolunk, úgy korrekt, ha egy másik,
figyelemre méltó teljesítmény is
terítékre kerül: Egy héttel
érettségije után,
indult az Országos Ifjúsági
Pálya Bajnokságon.
A
Országúton
egész évben - semmi. Ha csak az
nem, hogy szinte mindig
sikerült a főmezőnnyel
együtt bejönni. Az év két utolsó
versenye, a Budapesti- és az Országos Hegyi
Bajnokság némi színt vitt az egész
évi szürkeségbe: a
budapestin /az Újlaki templom és a
Hármashatárhegy Étterem között/ egyéniben
a tizedik, a BP. ÉPÍTŐK
tagjaként csapatban a harmadik. Az országoson/a
Déli Pályaudvar és a Normafa
között/ egyéniben a kilencedik, míg
csapatban - az újpesti Bakossal
kettesben, mint BP. III. - szintén harmadik lett. Na, azért ez már valami.
1962
az első év a felnőttek között, III.
osztályban. (Minden ifiből kiöregedett versenyző itt
kezdett, hacsak nem
volt már olyan kimagasló eredménye, hogy annak
alapján ezt az osztályt
átugorhatta. Ezen kívül itt mentek azok a már
több éve versenyzők, akik nem
tudtak innen feljebb kerülni.) Szóval a dolog nem
ígérkezett könnyűnek. Ennek
dacára a vártnál jobban sikerült . Az
idénykezdettől július
végéig 4.,6., 6., 7., 4., „futottak
még”, feladás, 5., „futottak még”, 5., 5., 5.,
feladás, „futottak még” , 4., 1.
helyen végzett. Különösen az utolsó
verseny érdemel figyelmet, mert ez volt az egyetlen,
versenykerekes győzelme, amit
ráadásul - tömeghajrában /!/
ért el a
bajai országúton,
A
helyzet megint hasonló volt, mint amikor két évvel
ezelőtt az idény közepén
váltott vaskerékről, versenykerékre.
Most a némileg
megnövekedett táv /110-
(Néhány
mondat a Békeversenyről. Ez abban az időben - és
később is még vagy két
évtizedig - a TOUR de FRANCE után Európa
legrangosabb körversenye
volt. Mivel a szocialista államokban - hivatalosan - nem voltak
profi sportolók
/legfeljebb „sportreferensek”, vagy egyéb hangzatos
címmel bíró „dolgozók”,
akik szabadidejükben űzték kedvenc sportjukat/, így
a profi körversenyeken nem
indulhattak - de egyébként sem eresztették volna
őket akkor még ki Nyugatra.
Így ezen államok legjobbjai a Békeversenyen
mérték össze tudásukat. Márpedig az
akkori szovjet és keletnémet versenyzők tudása
közel volt a legjobb nyugati
profikéhoz, de a csehszlovák és lengyel
válogatott is igen erős volt. A
magyarok a 20-22 csapatot felvonultató (holland, dán,
belga, stb. amatőr
válogatottak is rajthoz álltak, de
általában csak a hátsó
régiókban végeztek)
mezőnyben jobbára a 4.-9. helyen végeztek, egyéni
összetettben pedig többször
voltak a legjobb tízben. Ami viszont ezen versenyzőkkel
való itthoni
vetélkedést illeti: ha nem volt elegendő nevező - azaz
min. 50 fő - az I. vagy
a II. osztályú futamra, akkor együtt
indították őket. Ez egynapos versenyekkor
úgy fele-fele arányban történt meg;
két /vagy több/ naposoknál, bajnoki
futamoknál pedig mindig közös mezőny volt.)
Gondolom,
nem lepődik meg senki, hogy megint a „futottak még”
eredmények következtek, és ez így is maradt
már az év hátralévő részében.
A
szeptemberben, Budapest hegyi bajnokságán
/Újlaki templom - Hármas-határhegy
Étterem/ a huszonötödik lett. A
nyolcvanegy indulót figyelembe véve, elsőéves
felnőttként, ez egyáltalán nem
rossz eredmény. Csalódást inkább azzal
okozott, hogy időeredménye gyengébb
volt, mint előző évben, az ifjúsági
bajnokságon - amellyel idén huszadik lett
volna. Mivel pedig az országos bajnokságot ebben az
évben Pécsen, a Mecsekben
rendezték, s oda a fővárosból csak az első
húsz /!/kvalifikálta magát
.....
Így számára ez
a versenyidény
befejeződött.
1963.
Második idénye a felnőttek között. Ha
külön indították a II.
osztályt - általában az élmezőnnyel
jött. Ha sikeres szökés
volt - abban is jobbára ott volt. De dobogóra egyszer sem
sikerült kerülnie.
Érdekes módon, mégis jobban szerette,
ha
az I. osztállyal együtt versenyeztek. Nem, mintha
így több sikerélménye
lett volna, de sokkal izgalmasabbak voltak ezek valahogy.
Eredményei itt igen
változatosak: sikeres szökésben soha nem volt /pardon, egyszer - de erről később/, de a
főmezőnnyel általában
érkezett. Viszont az is előfordult, hogy -
reménytelenül leszakadva a hátsó
régiókban - feladta a versenyt.
A
legrangosabb hazai versenyek - természetesen a
bajnokságokon kívül - a Mecsek Kupa,
valamint a kétnaposak
voltak. Közülük Haász a Budapest-Pécs-Budapest
versenyen indult először . /Rajta kívül
még hetvenhatan./ A
verseny előtt az idősebbek figyelmeztették az első alkalommal
indulókat: a
mecseknádasdi emelkedőre koncentráljanak ! (Ha még
akkor az élmezőnybe tudnak
lenni.!) Ha ott nem szakadnak le - onnan már nem is nagyon
fognak. Hősünk ennek
megfelelően versenyzett: semmilyen szökési
kísérletben nem vett részt /”úgysem
tudnék hazaérni”/, de azok
üldözésében sem volt aktív /”menjen az,
akinek
fontosabb!”/. Meghúzódott a mezőnyben, és
tartalékolt a „rettegett” emelkedőre.
Úgy ügyeskedett, hogy annak kezdetekor a legelső sorban
legyen, mert így, ha
egyre inkább vissza is fog esni, a tetőn még a mezőny
végét elcsípheti.
Az emelkedő legelején még ő
vezetett, /”amíg
a saját
tempómban élen tudok lenni, addig biztosan nem szakadok
le.”/, de az’tán a
legjobbak megindultak. Hősünk olyannyira sikeresen
küzdött a leszakadás ellen,
hogy mikor a tetőre értek - még mindig a legelsők
között volt. Mögöttük a
többiek kisebb-nagyobb csoportokban jöttek,
egymástól 40-50 méteres
távolságban, míg nekik, kilencüknek,
talán
Másnap
visszaindult a mezőny. Bár volt néhány - nem
túl acélos - szökési kísérlet,
de
végül a többség - hősünkkel együtt -
egyszerre érkezett a csepeli célba. Így
az előző napi élcsoport tagjai - akik akkor időelőnyt szereztek
- végeztek az
első kilenc helyen. Ezen a versenyen ő lett az
ÉPÍTŐK legjobbja/!/
Ez
komoly eredmény volt. Főleg, hogy az addigi produktum erre a
legkevésbé sem
utalt. De az igazi meglepetést
(Az alacsonyabb osztályból
feljebb lépni precízen meghatározott
feltételek teljesítésével lehetett. De
többféle
variációi is létezett. Közülük az
egyik:„aki nemzetközi versenyen 1.-10. helyen
végez”. Persze a követelmény rendszert mindenki
fejből tudta, akinek valaha is
megfordult a fejében a magasabb minősítés.)
A
klubtársak közül senki nem értette, hogy
miért. Szinte
mindenkit meglepett a magyarázat: ez ugyanis nemzetközi
verseny volt !
Indult ugyanis egy lengyel és egy csehszlovák /?/
egyesületi csapat négy-négy
fővel /észre sem vette őket senki/, és így a dolog
teljesen egyértelmű. (Az valószínű,
hogy a minősítési
követelmények összeállítói
ennél
sokkal komolyabb nemzetközi jellegre gondoltak, de a
szabálykönyvből ez nem
derült ki.) Így hősünk a következő versenyen
már, mint a legfelső osztály
teljes jogú tagja indulhatott.
Következett
az
Előbb
a Budapest-Sopron-Budapest. Pontosan
délben/!/, harminc fok feletti időben rajtolt a nyolcvanöt
versenyző. Az
aszfalt- és helyenként a bazaltkockás
útról csak úgy dőlt a forróság.
Győrig
nem volt különösebb akció, utána azonban
az erősebbek a „tettek mezejére
léptek”. A mezőny hamar darabokra szakadt. Az élen
lévők küzdöttek a minél jobb
helyezésért, a leszakadtak nagy része - a
túlélésért. Jó
néhányan az útközben
található artézi kutaknál /akkoriban
még sok ilyen volt/ próbálták magukat
frissíteni, mérsékelt sikerrel. Kb. tízen
már ekkor feladták a versenyt, de a
másnapi rajtnál az előző napon még célba
érők közül is hiányzott vagy tíz fő.
(Mondani sem kell, Haász azok között is szerepelt,
akiket inkább csak kitartásukért
lehet dícsérni - meg a félóra
hátrány ellenére elért 36.
helyért. Másnap vissza.
Még szerencse, hogy a rajt
most délelőtt tíz órakor volt. Az
időjárás, lásd: előző nap. Ezenkívül
közepes
erősségű meleg oldal-ellenszél. Már Sopron
határában megkezdődtek az akciók. Az
előző naphoz képest jócskán megfogyatkozott mezőny
fokozatosan 5-10-15 fős
csoportokra szakadozott. Hősünk Kapuvárig még
elfogadhatóan tartotta magát, úgy
középtájon, de később kis csoportjuk
tovább fogyott. Végül - nagyjából Győr
határában - már csak hárman maradtak.
Előttük-mögöttük: senki. Győrön még
keresztül mentek, az’tán ők is felszálltak a záró kocsiba. (Voltak rajta ekkor
már jó páran. A záró
kocsi szedte ugyanis össze a
verseny során „elhullottakat”.)
Következő
héten egy szokványos országúti verseny,
(Bár
- kívülálló szemmel - vakmerő
száguldozónak tűnhetett, ez azonban a versenyzők
között csak óvatos ereszkedésnek
számított. Ezért nem indították a
Mecsek Kupán
sem, mert itt nemcsak „hegyi-menőnek”, de „lejtő-menőnek” is kellett
annak
lennie, aki eredményesen akart szerepelni.)
Így az első napon - 70
induló - a holtversenyes
30.- 40. helyen ért célba, közel
húszperces hátránnyal. A második napon -
már csak 53 induló - Salgótarjánig minden
jó ment, az ottani részhajrá után
kissé elbambult, leszakadt az élmezőnyről. A már
előbb lemaradtak közül
utolérték néhányan, ment is velük -
nem túl nagy ambícióval - egy darabot,
az’tán zárókocsi.
Az
Országos Hosszútávú
Bajnokságot
/Bp.-Mátraháza-Bp./ sérülés miatt
kihagyta. A hegyi bajnokságokon - bár az
átlagnál jobban ment hegyre - pedig
nem indult /!/.(Hogy miért? - ma már nem
emlékszik.) A két évzáró versenyen,
a Budapesti- és az Országos Terep
Bajnokságon viszont
igen. (Erről a versenyszámról annyit
jó
tudni, hogy viszonylag rövid távon, 25-
Hősünk
- a már említett Szira Péter
barátjával együtt –
szeretett „terepezni”. Közösen is többször voltak.
Számítani lehetett arra,
hogy jól fognak szerepelni. A Budapest-bajnokság előtti
héten Haász kihagyott
két egyesületi országúti edzést,
és helyette a Farkasvölgyben, a verseny
helyszínén gyakorolt. Edzője azonban nem honorálta
ezen - amúgy logikusnak tűnő
- kreativitását, és - nem jelölte
csapattagnak. A versenyen Szira / vezető
pozícióban bukott/. (Letört a kormánya,
és súlyos sérülése miatt, még a
verseny befejezése előtt kórházba
szállították.) Haász
remekül küzdött, s annak ellenére
végzett a hetedik helyen,
hogy a verseny utolsó
szakaszában egy letört faág beleakadt a lánc
és a váltó közé, és ezen hiba
megszüntetése egy-két percet igénybe vett.
A BP. ÉPÍTŐK, - Haász,
valamint az egyébként csapatagnak jelölt és
megsérült Szira nélkül is /!/ - megnyerte
a csapatbajnokságot.
(Hősünknek soha meg nem emésztett sérelmet jelentett, hogy így - egy teljesítménye által maximálisan megszolgált - bajnoki címtől fosztotta meg egy ostoba döntés.)
Következő
héten, ugyanitt: Országos Terep
Bajnokság. Ezúttal nem kellett a csapattagokat
előzetesen megnevezni.
(„Majd azok lesznek a csapat tagjai, akik végül a legjobb
helyen végeznek”. Ez
sem ismeretlen gyakorlat.) Ezúttal 65-en vágtak neki a
távnak. Az indulók közel
a fele vidéki volt. A pécsi Dévay testvérek
remek szereplésével Baranya megye
nyerte a csapatbajnoki címet. (Ezúttal
csak két ember alkotott egy csapatot. Ki tudja, miért?)
Haász, mint az ÉPÍTŐK
második legjobb embere/!/, a mindkét versenyen negyedik
Zieger Zolival párban,
az ötödik, egyéniben a tizennegyedik helyen végzett.
Az utolsó
előtti körben még tizedik volt, de ott lefordult a gumija,
és még szerencse,
hogy - külső segítséggel - gyorsan meg tudta a
problémát oldani.
(A KERÉKPÁRTSPORT nevű - havonta
megjelenő, kizárólag a szűk, szakmai
közönség tájékoztatását
szolgáló , még az
akkori általános nyomdai színvonalhoz
képest is nagyon primitív, kb. 1000
példányban megjelenő - szaklap minden száma
részletesen közölte az
elmúlt
hónap versenyeredményeit. /Télen
egyébként nem jelent meg./ Az év utolsó
számában pedig a különböző
korosztályok/kategóriák/ az évi
ranglistáját is. Ebben
az évben /még egyszer: 1963/ Haászt a felnőtt
ranglista 47. helyére sorolták.
(Ámbár nevezett erre mindig azt mondta: nyilván
tévedés, vagy sajtóhiba volt.)
Az
nyilvánvaló, hogy addigi pályafutása nem
nevezhető éppen sikertelennek. Alig
múlt húszéves, és - szakmai
körökben - már jegyzett versenyzőnek
számított. Na, de egyébként…?
Ősz óta egyetemre
járt. Harmadszorra ugyanis
felvették. Évfolyamtársai, akik tudomást
szereztek kerékpáros
„vitézkedéséről”,
megveregették a vállát, mondván: na,
bravó ! Amikor megkérdezte tőlük, hogy
ki, hány kerékpárost tud megnevezni, a
legtájékozottabb sem jutott négynél
tovább. A leányoknál sem nőtt meg emiatt
különösebben az ázsiója. Rá
kellett döbbennie, hogy Magyarországon a
kerékpárversenyzés nem alkalmas arra,
hogy - tartozzon valaki akár a legjobbak közé! -
általa széles társadalmi
ismertségre /és elismertségre !/ tudjon szert
tenni. Hát, pedig pont
ilyen céllal vágott bele több, mint öt
éve ! Akkor pedig mi marad motiválóként?
Hát a
kerékpársport, kerékpárversenyzés
szeretete.
(
Abban az időben a kiemelkedő ifjúsági és a felnőtt
I. osztályú versenyzők /egyes
kluboknál a II. osztályúak is /
munkaidő kedvezményt kaptak. Aki válogatott keretnek is
tagja volt - annak be
sem kellett járni dolgozni. Na, de aki tanult, annál ezek
a kedvezmények nem
sokat értek. Ha hősünk tovább szeretett volna
lépni, ahhoz még sokkal több és
keményebb munka kellett volna /és a
végeredmény még akkor is bizonytalan !/, de
ehhez sem ideje, sem energiája már nem lett volna. Ekkor már
ugyanis / egyetemi tanulmányai mellett / egy éve,
az ő
részvételével megalakult
beat-zenekar vezetője is volt. Kissé átgondolatlanul
vágott ugyan 1963
januárjában ebbe bele, de most már ez volt….
(erről:
Haász és a zene
ill. www.KonTiki-zenekar.hu).
….
Szóval
kerékpárversenyzés, vagy a zenekar. Mindkettőt
szerette, de már látszott:
együtt nem megy a dolog. (Volt olyan
verseny - a már említett
Az esze már döntött, a szíve még nem. (Ez is érthető. Jó egy évvel azelőtt már akkor is rossz kedve lett, ha arra gondolt, hogy kb. harmincéves kora táján alighanem vissza kell majd vonulnia.) A téli holtszezon edzésein még - amennyire tudott - részt vett. Március első felében, az egyik formábahozó, száz kilométeres edzésen, kétszer kapta el őket a havas eső, áztak és száradtak meg. Mikor az esztergomi bazilikánál leszáguldottak a dombon, egy, a zebránál várakozó hölgy összecsapta a kezét, és felkiáltott: „Jézusom, ezek hogy néznek ki?” Hát, igen. Mindig is utált esőben edzeni, versenyezni. Kényes volt, hogy gépe - amennyire csak lehet - tiszta és sérülésmentes legyen! Ez „betette a kaput”. Az edzés végén bejelentette visszavonulását. Sem edzője, sem társai nem vették komolyan. Mindenki azt hitte, hogy ez csak az aznapi edzés mostoha körülményei kiváltotta rosszkedv megnyilvánulása. Tévedtek. Másnap összeszedte valamennyi egyesületi cuccát /a biciklin kívül akkoriban volt minden, ami csak a versenyzéssel kapcsolatba hozható. Éppen, hogy csak szalonnázó bicska nem. Napjainkban meg, ugye……../, és leszerelt.
Így
ért véget 1964 tavaszán Haász versenyzői
sportpályafutása.
Sajnos - leszámítva
egy-két szerencsés
anomáliát - Magyarországon olyan az uszodai
helyzet, hogy ott komolyan, ahogy a
versenyzők edzenek - nincs mód úszni. Lehet,
egymásra figyelve, lehetőleg
mellen /a többség a fejét kitartva/
körbe-körbe „egészségügyi
úszást” végezni.
Hát ez hősünknek nem kellett. Ez csak bosszantotta. Azonban
volt több, mint
egy évtized, amikor - hála neje munkahelyének
- hetente egyszer ideális
körülmények között lehetett úszni.
/És nem „uszikálni”./ Ilyenkor - rövid
bemelegítés után - 2000 métert
úszott /25 méterenként váltva a hát-
és a
gyorsúszást/, szigorúan mérve az időt. Ez
az első időkben még 38 perc körül
sikerült, de mikor 1993.-ban ez a vállalati
kedvezmény megszűnt, ehhez már
42 perc is kellett. De egyszer úszott
5000 métert is 1 óra 52 perc alatt. Ezek után
már csak alkalmi úszásai voltak,
amik mindig a nyaralásaihoz kötődnek. Voltak
emlékezetesebb momentumok. Átúszta
- leányaival együtt - Ausztriában az Attersee-t;
Olaszországban, Malcesine-nél a Gardasee-t;
a svájci Vierwaldstättersee-t,
Vitznau-nál. Karintiában - egyedül - a
Weißensee-t és a Millstattersee-t. Ezenkívül
még jó néhány alpesi
tóban úszott, nem
is egyszer. Na, meg persze tengerben is.
A
ping-pongról
> később.
Először a
tizenötéves találkozó előtt
mérték
össze tudásukat, 1976.-ban.
Eredmény: 82
- 64 /a javukra /.
(Mivel
a többi találkozót is az „öregek”
nyerték, csupán az eredmények:)
A húszévesen,
1981.-ben: 102 - 77 ; a
huszonötévesen, 1986.-ban : 99 - 97;
1991. - harmincéves
találkozó: 67
-
58 ; a harmincötévesen /1996/: 87
- 81
Kb.
két évvel ezután, a társulat
„összerúgta a port” az iskola vezetésével
/ekkor
már kb. hat-nyolc éve ott játszottak/ - és
több meccsre már nem került sor. (Lehet,
hogy: szerencsére ! Előbb-utóbb csak
kikaptak volna!) Persze a több,
mint három évtized alatt a társaság
összetételében sok változás
történt.
Egyesek ilyen-olyan okok miatt abbahagyták, sajnos olyan is
volt, aki meghalt.
Helyükre az ismeretségi körből kerültek - idő
arányosan egyre fiatalabbak, -
akiknek egy része később szintén, ilyen-olyan okok
miatt abbahagyta. Az eredeti
magból azonban öt ember végig megmaradt. Így
érték meg 2003.-ban a hatvanadik
évüket. Ekkor Haász bejelentette, hogy „nincs
tovább. Ilyen korban már törnek a
csontok, szakadnak az inak”. Szerinte felelőtlenség
tovább játszani. Javasolta,
hogy térjenek át a ping-pongozásra, mivel abban -
tudomása szerint - mindenki,
többé-kevésbé, otthonos. A társulat
ekkor még inkább megszavazott magának egy
kis hosszabbítást, nem vitatva Haász
igazát. Így ő két éven át - nem
minden
alkalommal – csak nézőként vett részt az
összejöveteleken, mígnem a többiek is
úgy látták: jobb lenne most már
kevésbé mozgalmas és
sérülés-veszélyes sportot
űzni.
Így 2005 óta a
társaság, hetente egyszer,
másfél órát ping-pongozik.
az volt, hogy ezt a gyakorlatot 2013.-ig folytassák. Akkor lennének hetven évesek, és az lenne a huszadik útjuk. Egyikük kivételével, ezt sikerült is megvalósítaniuk.)
Na és a
kerékpár?
Röviddel
leszerelése után vett a Bizományi
Áruházban egy - eredetileg nagyon jó, de
elég
lestrapált állapotban lévő - versenygépet.
Ezt, volt egyesülete, műhelyében
szépen felújították neki. Ettől kezdve,
évtizedeken át, tavasztól - őszig,
évente kb. harminc alkalommal kiment az országútra
70-85 km-t tekerni. Inkább
edzés, mint kirándulás jelleggel. (Volt persze nem
egy, száz kilométeren felüli
útja is !) Sokáig egyedül nyomta. Egy percig sem
hiányzott neki semmiféle társ.
Így az időpont, az útvonal,a tempó
megválasztásakor nem kellett soha, senkihez
alkalmazkodnia.
A véletlen azonban úgy hozta, hogy 1995.-ben
összeakadt Sárfalvi Bélával, a
hatvanas évek élvonalbeli csepeli
öttusázójával, - aki ekkor már szenior
triatlon versenyeken indult - és ettől kezdve, időnként
együtt is elmentek
biciklizni. (Ezen túrák
hatására
született meg Sárfalviban az
elhatározás: felhagy a
triatlonozással, és a
továbbiakban „a kerékpárnak szenteli
életét”. Az elhatározást tett követte:
egyre többet, és egyre erősebben edzett, majd
néhány év után versenyezni is
kezdett/!/. Azóta többszörös magyar
szeniorbajnok.)
1998 nyarán, egyik
közös útjukon,
találkoztak egy hasonló korú, jó
kötésű, nagyon jó biciklin ülő
figurával.
Beszélgetés kezdődött, és együtt
hajtottak hazafelé, egészen Gazdagrét
határáig. Itt új ismerősük
elbúcsúzott tőlük, de javasolta, hogy
találkozhatnának - immár szándékosan
- máskor is. Ekkor mutatkoztak be
egymásnak, s cseréltek telefonszámot. Az
„ismeretlen”, Csúcs László, egykori
rádió alelnök, a
kormánykoalíció-tag Kisgazdapárt
frakció vezetője volt. Hármuk
között - félretéve az ideológiai
és politikai nézetkülönbségeket - az
idők
folyamán baráti viszony alakult ki, évente
többször kerekeznek együtt, még
külföldre /Ausztria, Svájc/ is járnak
túrázni, évente kb. tíz napot.
Nehogy
bárki is azt gondolja, hogy ezek a közös programok -
főképpen az itthoniak -
kedélyes beszélgetésekkel tarkított,
könnyed túrázások. Egyáltalán
nem. Az
átlagos hosszúságú útvonalat / 70-
2001.-ben: 3 óra 3 perc > 32,8
km/ó átlag /Csúcs
+Haász/;
2003.-ban: 2 óra 56 perc > 34,1
km/ó átlag/Csúcs +
Haász + Sárfalvi/.
Szintén 2003.-ban: 3
óra 18 perc > 30,3
km/ó átlag /csak Haász/.
De volt hősünknek - magányos portyázásai során - több, harminc kilométer körüli átlaggal megtett útja. Ezek közül talán leginkább említésre méltó, mikor 2002.-ben 3 óra 53 perc alatt ért le Zamárdiba. /119 km > 30,6 km/ó / (Igaz, volt egy enyhe oldal-hátszél végig !)
(Érdekes,
hogy hárman mennyire
másként viszonyulnak a közös
tevékenységükhöz. Haász, aki
egykoron jó
nevű versenyző volt, az egészet alapvetően
kondíciójának megőrzéséért
csinálja.
Sárfalvi azért edz egyre többet, hogy
teljesítménye - még
„vénségére is”
- egyre javuljon, és meg tudja őrizni
pozícióját a „feltörekvő fiatalokkal”
/értsd: a hatvanadik évüket betöltőkkel/
szemben is. Csúcs viszont - nem
túlzás - sajnos, szenvedély- beteg. Ha az
időjárás megfelelő /már pedig
számára
az év 365 napjából 270 biztosan az !/akkor neki
mennie kell! Legalább 70-80
kilométert. Ha ez elmarad: ideges, morcos - és
általában is rosszul érzi magát.
És nem egyszer megfedte Haászt, hogy miért nem edz többet? Aki viszont derűs megértéssel vette tudomásul szemléletüket, és figyelte a kettőjük közötti titkos /?/ rivalizálást.)
2008. őszén, a svájci kirándulásuk utolsó napján, a Simenthal-völgyi túra végén, Haász bejelentette, hogy befejezte országúti pályafutását. Pontosan ötven/!/éven át nyomta a pedált megszokott/és kevésbé ismert/ tájakon, útvonalakon. Elég volt. Nem akar elesni, megázni, esetleges defektet az országút szélén javítani. Persze azért elkíséri őket egy-egy hazai menetre, autóval. És a külföldi utakat sem kellene abbahagyni. Csupán ő már nem visz magával biciklit. Ez volt a terv. Amiből nem sok valósult meg. A két megmaradt vitéz egyike sem erőltette a közös programokat. Csúcs inkább magányosan pusztította a kilométereket, Sárfalvai meg mindent a versenyzésnek rendelt alá . (Gyűltek is szépen a díjak, a bajnoki trikók!). És Haász is csak az országúttól vett búcsút: otthon továbbra is nyomta a pedált a versenyzők által használt speciális szerkezeten. De így a külföldi utazásokból semmi nem lett.
Mígnem elérkezett 2016. Ekkor töltötte be Sárfalvi a 75. évét, és látta elérkezettnek az időt a visszavonulásra.”Legyen ez az év az emlékezetes közös túrák nosztalgikus búcsú éve!”- így döntöttek közösen. Haász nyolc év után újra kiment az országútra. A közös biciklizéseken kívül egyedül is tekert, hogy a már a kezdetekkor betervezett őszi külföldi túrán, a Salzburg melletti tóvidéken, ne valljon szégyent. Nem is vallott. Olyannyira, hogy a túra előtti utolsó edzésén 100 km.-t ment 3 óra 33 perc alatt, ami 28,2 km/ó átlagot jelent, és 15 perccel rosszabb, mint a 2003.-as eredménye. A túra után pedig immár végérvényesen búcsút mondott az országúti kerékpározásnak.
2017. január